A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Balogh László emlékezete - Lakner Lajos: A közvetítő (Balogh László gondolatai a kultúráról és a kultúraformáló értelmiségről)

S itt a közvetítői szerep újabb rétegéhez érkezünk, aminek a felfejtéséhez. Leginkább a Mag hó alatt és az Irodalom és kommunikáció című könyveit érdemes vallatóra fogni. Mind a két munkát az a meggyőződés hatja át, hogy a műalkotások csak olvasásban léteznek, ill. hogy meg kell tanulni olvasni, a jeleket megfejteni. S ha addig a gondolatig nem is jut el, hogy így az értelemzés kulcsa az olvasó kezében van, az elsők között vetette fel az irodalmi mű jelszerűségének a kérdését és próbálta meg értelmezni a kommunikációelmélet segítségével. A Mag hó alatt című könyve hallatlan siker volt, még ha szigorú értelemben vett szakmai bírálatban sajnos nem is részesült. Tizenhárom Ady-vers értelmezésére vállalkozott, úgy válogatva, hogy az egész életmű reprezentálva legyen: 1906 és 1915 közötti mindegyik kötet és számos verstípus képviselve volt. A könyv sikerének titka talán abban (is) rejlett, hogy Balogh László nemcsak beszélt a verselemzés szükségességéről, hanem igyekezett azt is megmutatni, hogyan kellene azt csinálni. Hiánykönyv volt, ahogy Veres András is írta a könyv második részéről készített lektori jelentésében: „a tanári közvélemény ki volt éhezve mindenre, ami »műelemzés«-nek számított". Balogh László könyve nem annyira az Ady-irodalomhoz adott még valamit, hanem inkább a verselemzés módszeressége volt új, s a motívumelemzések valamint az itt használt poétikai, kommunikációelméleti és szemiotikai kifejezések (pl. vershelyzet, ikon, index stb.). Az Irodalom és kommunikáció című két kötetes munkájában átfogóbb elméleti igénnyel közelített az irodalmi kommunikáció kérdéséhez, melyet az irodalmi műalkotáson keresztül megvalósuló beszédként, ha nem is párbeszédként értelmezett. Innét nézve, a korabeli kritikák által is kiemelt legfontosabb felismerése, hogy az olvasónak sokkal nagyobb jelentősége van mint ahogy, addig gondolták. Az irodalmi kommunikáció három tényezőjét egyenrangúnak tekintette, s ennek megfelelően mindegyiknek önálló fejezetet szentelt. Részletesen írt az alkotás folyamatáról, a mű önállóvá válásáról, vagy ahogy ő mondja a mű alkotójától való elidegenedésről. Sőt ma olvasva meglepően friss, aktuális felismerésekkel találkozhatunk, részletesen beszélt például a költő haláláról, ami szerinte már akkor bekövetkezik, amikor a mű kikerül az alkotó kezéből, s „valóságos halála ezen már mit sem változtat". (BALOGH 1975.) Lehetetlen nem gondolnunk a szerző-halála elméletekre és Michael Foucault Mi a szerző c. írására, jóllehet nem hivatkozott rájuk, és olyan radikális következtetésekig sem jutott el, mint az említett írások. Balogh itt is, ahogy korábban volt már róla szó, ügyelt az egyensúlyra. A „szerző halála" gondolatot nem is vitte végig, s ezért bár alaposan foglalkozott az olvasói aktivitás szerepével és jelentőségével, mégis ennek feladata jobbára csak a mű újraalkotása, dekódolása, s épp ezért a mű identitásának a kérdése sem merült fel:, „az természetesen mindvégig ugyanaz, önmagával azonos marad". (BALOGH 1975,) Jóllehet a könyv későbbi fejezeteiben maga is érzékelte a különböző olvasatok léte által felvetődő problémákat. Hisz ha a mű mindvégig ugyanaz, akkor hogyan lehetségesek az eltérő interpretációk. Válaszában részben az olvasó egyéni tapasztalataira hivatkozott, ami elsősorban nem irodalmi tapasztalat, hanem a személyes életút, élmények és a társadalmi helyzetből adódó tapasztalatok lerakódása, üledéke; részben a cseh strukturalisták, főleg Mukarsovszky alapján a műalkotás jelszerűségéről, kommunikációra való teremtettségéről beszélt és elkülönítette a nyelvbe objektivált irodalmi tárgyat az esztétikai tárgytól, az előbbi alatt a műalkotás fizikai valóságát értve, az utóbbi alatt pedig a befogadó fejében megképződő imaginárius művet. S bármennyire is érződik az a törekvése, hogy az olvasó jelentőségét kiemelje - beszél például a két lépcsős, vagyis interpretátor által létrejött kommunikáció hátrányairól -, mégis a szubsztancialista műértelemzés talaján maradt, hisz nála az egyik oldalon az objektív, a jelentést abszolút mértékben „birtokló" műalkotás található, a másikon pedig a szubjektív, részleges értelemzés és értékelés, sőt szerinte arra kellene törekedni, hogy „az olvasók közössége legalábbis tendenciájában ugyanúgy értelmezze a művet, mint alkotója". (BALOGH 1975,) Balogh tehát bár érzékeli az olvasó szerepének a jelentőségét, de felfogásában a 422