A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Balogh László emlékezete - Lakner Lajos: A közvetítő (Balogh László gondolatai a kultúráról és a kultúraformáló értelmiségről)

szerző továbbra is olyan szuverén szubjektum volt, aki birtokolja a művei jelentését. Épp ebből adódott a hivatásos értelmező, vagy közvetítő szerepe: helyrerakni az egyéni ítéleteket, megszüntetni az objektív és a szubjektív közötti feszültséget, vagyis „a kritikának, az irodalomtörténetnek, irodalomtudománynak mindenképp [arra] kell törekednie" (BALOGH 1975), hogy az alkotó szándékolt jelentését megtalálja, elérje. A mű jelszerűségéből adódó következtetések végigvitelét láthatóan az akadályozta meg, hogy mindvégig a mindennapi kommunikáció modelljét alkalmazta a művek megértési folyamatának leírásához, még ha hivatkozott is Jakobson híres, az előbbi kommunikációs séma kódjait kibővítő elgondolására. Továbbá Balogh - Jakobsonhoz hasonlóan - a strukturalizmus azon alapgondolatához ragaszkodott, hogy maga a mű hordozza a jelentést, s egyetlen olvasat sem képes elérni ezt a teljességet. Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy innét visszafelé kérjek számon hiányosságokat vagy következetlenségeket Balogh László nagy igényű könyvén. Hisz azok a kérdések, melyeket felvetett, a korszak legfelkészültebb irodalomtörténészei egyikének mutatják. De azok az felvetései, melyek a mű létmódját, jelentésének kérdését és az olvasó szerepét érintik, egyben azt is sejtetik, hogy kellő radikalizmussal, következetességgel talán túl léphetett volna a strukturalizmus és a kommunikációelmélet falain. Annál is inkább, hisz azon irodalomtörténészeink közé tartozik, akik akkor kellő elméleti alapossággal és az adott irodalomelméleti kereteken belül következetesen gondolták végig az irodalmi kommunikáció kérdéseit. S a tisztán látás érdekében azt is figyelembe kell venni, hogy a mű jelszerűségének felismeréséből adódó befogadáselméleti fordulat nálunk csak a nyolcvanas évektől érezteti hatását. Mondandóm vezérfonalát jelentő közvetítői szerephez visszatérve még egy lényeges gondolatát szeretném kiemelni Balogh László előbbi könyvének, ez pedig a műveltség és nevelés korábban említett összefüggéséhez kapcsolódik. Elválaszthatatlanságuk, pontosabban az a gondolat, hogy semmiféle műveltség sem állhat szilárd alapokon a nyitott személyiség formálására törekvő nevelés támogatása nélkül, állandó szellemi háttere az Irodalom és kommunikáció mondandójának. Arról a nagy hagyományra visszatekintő felismerésről van ismételten szó, hogy az olvasás, a művelődés lényegében nem más mint önmagunk önismerten keresztül való megteremtése. Lotman elgondolásához kapcsolódva beszél több helyen is az irodalom nevelésben és önismeretben játszott nélkülözhetetlen szerepéről. Arról, hogy a befogadás során önnönmagát határozza meg, konkretizálja az olvasó. S vélhetően leginkább ehhez, az olvasó önmagára találáshoz és önmagával való találkozásához kívánt segítséget nyújtani a szerző, amikor e könyvét megírta, s ezért idézheti egyetértőleg Szépe Györgyöt: „Nem az érthetőséget, hanem a kommunikációt kell tanítani." (BALOGH 1975) S ha mondandónkat a közvetítői szerep társadalmi gyökereivel kezdtük, érdemes itt is felfigyelni az irodalmi kommunikáció társadalmi vonatkozásaira. Az irodalom mű Balogh László meglátása szerint ugyanis olyan jel, melyet egyetlen társadalmi csoport sem birtokolhat, mert maga az irodalom és a művészet interszubjektív közösséget, az értelmezések kölcsönös elismerését feltételezi. A mű olvasóra utaltsága lehetetlenné teszi a befogadások hierarchiáját, vagyis nem ismeri a laikusok és a beavatottak megkülönböztetését. Nem arról van persze szó, hogy Balogh tagadná Az irodalom ezek szerint valóban alkalmas terepe lehet bármely, akár a nemzeti közösség öntapasztalásának. S végül még egy kérdésre kellene válaszolnunk. Még pedig arra, ha ilyen problémaérzékenységről, szintetizáló képességről árulkodnak Balogh László könyvei, akkor miért érzi mégis úgy a velük foglalkozó, mintha kevés lenne az a szakmai siker és megbecsülés, ami életében jutott a 423