A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Balogh László emlékezete - Lakner Lajos: A közvetítő (Balogh László gondolatai a kultúráról és a kultúraformáló értelmiségről)

Sándor volt, aki számára a reformáció eredményeként kiépült pátrikuláris iskolarendszer jelentette a eszményt. Hisz ez a rendszer biztosította a tudás egységes társadalmi elosztását. A pártikulákban ugyanis ugyanolyan színvonalú oktatás folyt, mint az anyaintézetben. (KARÁCSONY 1985, 117-124.) Vagyis a tudás nemcsak szorosan kötődött a közösség(ek) egzisztenciális igényeihez, hanem egyben a társadalmi mobilitást is elősegítette. A műveltség, a tudás így valóban közvetítő szerepű volt. Azt, hogy Karácsony Sándor nagy hatással volt Balogh Lászlóra, többek között onnét is tudhatjuk, hogy hagyatékában szinte valamennyi Karácsony-mű megtalálható, s ott vannak bennük a használatukra utaló jegyzetek. Tudtommal Balogh László közvetlenül sohasem vallott pedagógia elveiről. Közvetve azonban kitetszik, hogy számára a nevelés szorosan összefüggött a műveltség fogalmával, ahogy a szellemtörténeti indíttatású Karácsony Sándornál is. S ahogy tanítójánál (vagy Diltheynél), az ő számára is a műveltség elsősorban önismeretet jelentett. Ez a meggyőződés érlelhette meg benne később a „Jelképek erdején át" c. rádió sorozatot is, melyről azt írta: „Jelek, jelképek szegélyezik az ember életútját, s ezt az utat mindnyájunknak végig kell járnunk. De nem mindegy: süketen, vakon értetlenül haladunk-e el az értékek mellett" (CSERVENKA 1972). Egész életében ez a gondolat volt vezérlője. Nevelőként kezdte pályáját, s akkor is az maradt, amikor könyveit írta vagy rádiós előadásait készítette. Meggyőződése volt, hogy az ember csak akkor tud eligazodni a világban és csak akkor ismerheti meg magát is, ha képes a kultúra jeleit értelmezni. E jeleket persze nemcsak az irodalom bocsátja az egyének rendelkezésére, de hitte, hogy az irodalmi művek a leginkább elérhetők mindenki számára és a leginkább alkalmasak a világ és önmagunk megtapasztalására: ha olvasunk mindig önmagunkkal és világunkkal találkozunk. A műalkotások egy másik világot nyitnak mindennapi világunk mellett. S életünk csak akkor juthat el a szóig, az értelemig, ha az olvasás során megszülető jelentést magunkra alkalmazzuk. Nincsen olyan ember, aki ne gondolna arra, van-e jelentése, értelme az életének. Az irodalmi művek ennek felismeréséhez és megfogalmazásához segíthetnek bennünket. Vagyis lehetővé teszik, hogy reflektáljunk mindennapi történelmünkre, s így birtokba vegyük a létezés és saját életünk értelmet, amely először rajtunk „kívül", a műalkotásokban a műveltség emlékeiben és az intézményekben lakozik. Tapasztalataink - legyen szó szerelemről, megbocsátásról, gyermekünk születéséről, szeretteink haláláról vagy bármi másról - csak ezek közvetítése által válik értelmezhetővé. S ki ne vágyna többre, mint amit a mindennapi élet nyújthat. A jelek azonban nem szólalnak meg maguktól, szükséges azoknak az értelmezési eljárásoknak az ismerete, amivel szóra bírhatók. Persze nem szigorú értelemben vett módszertani fogások elsajátításáról van szó - vagy nemcsak azokról -, inkább arról, hogy a művek értő olvasása koránt sem olyan magától értetődő, mint ahogy gondoljuk. Balogh László egész életét annak szentelte, hogy embertársait megtanítsa a jelek értelmezésére. Még egy vonását kell kiemelnünk Balogh László kultúráról való gondolkodásának és ebből szorosan következő nevelési elveinek, ez pedig annak a hite, hogy a kultúra csak az egyedi és egyszeri személyiségen átszűrve létezik, tehát csak ott lehet igazán kultúráról beszélni, ahol a vele élő és őt formáló személyiség is autonóm és fordítva. A személyiség helyzete mindenkor tükre lehet a kultúra állapotának, s ez utóbbi pedig a szocializáción keresztül megszabja a személyiség alapvonásait, mentalitását. Balogh tisztában volt e kölcsönösséggel, erről árulkodik többek között az a tény, hogy akkor hagyta ott a Szabadművelődési Felügyelőséget, amikor a Révai József által irányított kultúrpolitika az egyéni jelentések keresésének minden lehetőségét megszüntette. A centralizált és ellenőrizhető népműveléssel szemben újra a tanítást vállalta, ahol - Kabdebó Lóránt tanúvallomása szerint- az órákon magával ragadó szuverén egyéniségként viselkedhetett, s kedve és hite szerint értelmezhette József Attila, Ady, vagy más költők verseit (KABDEBÓ 1989, 7.). 421