A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Iskola és világ, hagyomány és újítás. (Előtanulmány a 18–19. századi korszakforduló megragadásához a Debreceni Református Kollégium történetében)

gai, a filozófia és a vallás egymástól való elkülönbözésével bizonytalanná vált, mi is a valóság, s ezzel párhuzamosan a jelentések is megsokszorozódtak. Az a mellérendelés, amit az előbbi fejezetben figyelhettünk meg, ezt szemmel láthatóan igazolja. Másrészt a kollektív autoritás és a személyes tapasztalat között áthidalási problémák adódtak. A közösségi rend most már nem feltétlenül jelentett az egyén számára is elfogadható, megnyugtató rendet, ahogy erről Pálóczi Horváth Ádám, Márton István vagy Csokonai Kollégiummal való összeütközése is tanúskodik. A változás egyik első jele minden bizonnyal Mándi Márton István pőrében érhető tetten. Arra a vádra ugyanis, hogy az esti imakor a tanítók és a „serény" patrónusok neve elől a kegyes jelzőt kihagyta, azt felelte: „szabad neki lelke érzelmét (animi sui sensa) kifejezni". (BALOGH 1904, 225.) Mándi itt nem pusztán a véleményszabadság kérdését vetette fel radikális módon, hanem ezen túl még annak az igényének is hangot adott, hogy az intézményi háttérrel nem rendelkező, egyéni, szubjektív ítéletek éppoly jogosultak legyenek, mint a valamiféle tekintély (személy, hagyomány, szentesített vélemény stb.) által garantáltak és legitimáltak. Ezt erősíti meg az is, hogy 1785. május 13-án írt levelében a Ratio Educationis olvasását is azzal a meghagyással ajánlotta Sárvári Pál figyelmébe, hogy ,,[n]e higyj nekem, sem másoknak, hanem a te nyilvánvaló meggyőződésednek és eszednek!" (TŐRÖS 1931, 21.) E változás mögött mindenek előtt Kant tanainak hatását kell látnunk. A német filozófus egyik első debreceni követője Lengyel József volt. Számunkra most különösen az az erkölcstanában kifejtett gondolat a fontos, hogy az embert szabadsága teszi személlyé. Lengyel az önállóan ítélni tudó, a cselekedeteiért önmagában felelős autonóm személyiség megvalósításában látta az ember feladatát. S nem habozott levonni ennek társadalmi következményét sem: ahhoz, hogy az ember „a maga jussait a mások erőszaktételétől meg oltalmazhassa és azt a bátorságot fenn tarthassa melly az ő erköltsi tzéljaira meg kívántatik, innen szükségessé lett, hogy az emberek magukat polgári társaságba adják öszve". (idézi HORKAY 1977, 222.) Eszerint az ember szabadsága csak a társaságok által válik valódi szabadsággá, pontosabban csak így nyílik meg az a terep, ahol a szabadság, a cselekvés és az önmagáért és tetteiért felelős, morális személyiség összekapcsolódhat, ahol az emberi akarat tetté válhat. Lengyel hangsúlyozta, hogy az ember szabadon dönthet arról, mely társaság tagjának tekinti magát, belépésétől kezdve azonban a társaság törvényei szellemében kell cselekednie. Az individualitás és az emberi autonómia először a választásban, majd a választott értékrend-társaság érdekében való cselekedetekben alapozódik és teremtődik meg. Ha most hirtelen úgy jó harminc évvel előrébb ugrunk, Péczely József idejére, meglepő egyezésre bukkanhatunk az előbbi gondolatokkal. Péczely ugyanis lényegében ugyanazt mondta a Csokonai-síremlék körüli vitában mint Lengyel vagy még korábban Márton. Ez az egyezés azért lehet fontos, mert világot vet a kollégiumi változások ütemére, s arra is, hogy az a fordulat, amelynek néhány momentumát dolgozatunkban körüljárjuk, milyen széles időhatárok között zajlott le. Mint ismeretes, Péczely kezdeményezését, hogy Csokonai síremlékére a szenior a diákok között is végezzen gyűjtést, a professzori kar ill. az akkori rektor Sárvári Pál anélkül állította le, hogy arról szóltak volna neki, azt vele megbeszélték volna, sőt a professzori kar ülésén sem adtak lehetőséget arra, hogy az eltérő nézetek és a mögöttük álló meggondolások tisztázódjanak. Péczely ekkor úgy döntött, hogy saját maga állítja magát vissza elvett jogaiba, részint azért „hogy tiszttársaitól való függetlenséget] mentül nyilvábban és hathatósabban kimutassfaj, mert függeni a polgári társaságban mindennek kell, függés nélkül nincs rend, rend nélkül nem állhat fent társaság, de kinek-kinek csak attól kell függeni, kitől tartozik, különben a mindentől függés maga legnagyobb függetlenséget okozna, legszorosabb függés azoktól, kiktől tartozunk nem oly nyomó, mint bármely kicsi azoktól, kiktől nem tartozunk; függeni pedig velünk ugyanazon egy helyzetüektöl épen alacsonyító, minden lelkierő hiányát s kihalt becsületérzést mutató. így tehát 389