A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Iskola és világ, hagyomány és újítás. (Előtanulmány a 18–19. századi korszakforduló megragadásához a Debreceni Református Kollégium történetében)

erőnek erőt, tettnek tettet tevék ellenébe..." (PÉCZELY 1960a, 374.), s újabb értesítést bocsátott az ifjúsághoz. Péczely tehát egyrészt azt állította, hogy az ember szabadon választhatja meg azt az értékrendet, amelytől cselekedeteit függővé teszi, másrészt azt is, hogy ez az értékrend nem egyéni találmány, s nem is a társadalomban érvényességre számot tartó értékek szabad összekapcsolásával születik meg, hanem mindig meghatározott, egymást feltételező értékek rendjének választása, vagyis valamely társaság rendjébe való szabad bekapcsolódás, belépés eredménye. Az egyén mögött közvetlenül sohasem az egész társadalom értelmi világa áll, de nincs is magában. Tudomásul kell venni, hogy választásunk eredménye mindig valamely alárendelt értelmi világ (jelen esetben társaság). Szabadság és függés tehát nem állíthatók szembe egymással, hisz bár valamely társasághoz tartozás korlátozza ugyan az egyén szabadságát, de csak a társaságba tömörült ember nem eszköz, hanem „magánvaló cél". Csak valamely értékrend, valamely társaság választása, teszi az egyént személyiséggé, autonóm emberré. Péczelynél, ahogy Lengyelnél is a választásra esik a hangsúly, hisz ez teszi az embert emberré. S ezért tett erőnek erőt, tettnek tettet az ellenébe, s bocsátotta ki újabb felhívását. Nem nehéz felismerni Mándi, Lengyel és Péczely gondolatai mögött a francia felvilágosodás dilemmáját: meddig mehet el az ember az alkalmazkodásban és mikor nem térhet ki a morális lázadás elől. Ők e dilemmát az emberi autonómia feltétlenségének hitével oldották meg, miközben arról a felismerésről vagy inkább tapasztalatról is számot adtak, hogy a történelem az aktív kérdező-értelmező ember által nyilatkozik meg. A kollégium hagyományos rendje - ahogy már volt is róla szó - alapvetően kollektivitás és tekintélyelvű elvű volt, a közösség minden tekintetben megelőzte az egyént, a státuszból vagy az életkorból adódó tekintély pedig a személyes érdemeket. így érthető, ha képviselői összeütközésbe kerültek azokkal a tanárokkal vagy diákokkal, akik számára valamiképp az egyéniség volt az érték forrása. Ennek következtében aztán másképp gondolkodtak a közösségről is. A kollégiumi professzorok elfogadták például a nevelés fontosságát, vagyis hittek abban, hogy az ember formálható, de az önnevelés gondolatát elutasították. Ahogy majd később is látható a nevelés jogát a maguk számára tartották fenn. S csak ennek korlátain belül maradva engedtek teret az önállóságnak és egyéni aktivitásnak. Sokáig csak álom maradt Maróthi György elképzelése is a szabadon választott „privát collégiumok"-ról. Nevelési elveiket és módszereiket a hagyomány szentesítette, amely szent és sérthetetlen volt, s mindenek előtt az alkalmazkodást várta el a tanároktól és a diákoktól egyaránt. Budai Ézsaiás például Göttingában írt disszertációjában még a véleményszabadság áldásos volta mellett érvelt, addig kollégiumi professzorsága idején készített Régi tudós világ históriája című munkájában már a korábbiaknál nemcsak határozottabban hangoztatta a régi humanista műveltség elveit, de a szabadgondolkodás ellen is fordította. (JULOW-TÓTH 1981, 434.) Sárvári Pál pedig a tanári hivatás és munkája megbecsülésének hiányát egyenesen a diákság önállósodási törekvésével magyarázta. A kollégiumi professzorok az individualizmussal szemben valami közös megegyezésen alapulót helyeztek szembe. Egyszer a klasszikus hagyomány volt az egyetemes mérték, másszor az értelem tűnt fel mint mindenki számára egyaránt érvényes instancia, amely a hit, az erkölcs vagy a költészet mércéjéül szolgál. Descartes tanaiból sem az egora alapozott tudás tanítása ragadta meg őket, hanem inkább az az önbizalom, amely a rációban a megismerés biztos eszközét látta, s nem töltötte el őket szorongással a végtelen, de semleges tér képzete sem. Kant tanaiból szintén nem az egyéni aktivitás jelentőségét vették észre, s ugyanígy idegenül néztek az egyénileg formált költői világokra is, ahogy erről például Csokonai költészetéhez való viszonyuk tanúskodik. Elutasították az individualizmus tekintéllyel szembeforduló, a kötelességeket, szabályokat megszegő vagy kétségbe vonó és a hagyomány feltétlen tekintélyét megkérdőjelező formáját. 390