A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Iskola és világ, hagyomány és újítás. (Előtanulmány a 18–19. századi korszakforduló megragadásához a Debreceni Református Kollégium történetében)

lágképi vagy irodalmi változásról. Mindezek alapjáról, az episztemé, vagyis a megismerést irányító, a lehetséges tapasztalatok körét behatároló kognitív séma vagy a tudásszociológia nyelvén szólva az életvilág megváltozásáról. E fordulat egyébként túl mutat a kollégiumi kereteken. Nemcsak arra az összefüggésre gondolok, amit e bevezetés elején felvázoltam, hanem ennél szűkebbre, Debrecen 18-19. századi szellemi-mentális állapotára és művelődéstörténeti helyére. Annál is inkább így van ez, mert az egyház, a kollégium és a város még ekkor is meglehetősen szoros szimbiózisban élt egymással. Ekkorra már Debrecen mind művelődési mind pedig vallás(politikai)i tekintetben elveszítette korábbi stratégiai jelentőségét, s bár a felvilágosult abszolutizmus számára továbbra is beveendő vár, tehát valós politikai tényező volt, a Kollégium és a város művelődési állapotaiért felelős értelmiség az autonómiaőrzés kényszerű pályáján haladva egyre inkább bezárkózott és a város lejtőre került; ennek a lejtőn való egyre mélyebbre jutásnak a megállítására történik a 19. század 30-as éveiben egy nagy kísérlet, amelyet Péczely József professzor működése és az ő nevéhez is köthető irodalmi diákmegmozdulások leírásával ragadhatunk meg a leginkább. A Debreceni Református Kollégium annál is inkább tere lehetett az előbb említett új világ születésének és lelkekbe való átp Ián tálasának, mert nem egyszerűen iskola volt, hanem anyaiskola, vagyis a falai között eleve olyan érzelmi többlettel ruházódott fel a tudásátadás, aminek következtében a tudás valóban integráló, világteremtő centrum lehetett. Ismeretes, hogy minél inkább érzelemmel teli a tudás átadásának a folyamata, annál inkább rögzül, annál inkább beépül a személyiségbe és annál nehezebben lehet az így szerzett tudás valóságsúlyát megszüntetni. A kollégiumban quasi elsődleges szocializációról beszélhetünk inkább, nem pedig másodlagosról. Személetesen tanúskodik minderről Baksay Sándor Csodálatos történet című regénye. Mikor főhőse, Áron Debrecenbe megy tanulni, nevelő apja így mutatja be neki a Kollégiumot: „Óh édes fiam! Valahányszor arra a szent városra gondolok, mindig kicsordul a könnyem. Hány elvettetett árvának lett az édes anyjává! Hány durva kőből faragott ékes oszlopot! Hányat nevelt fel a maga tején! Azt mondják szegényesen: annál nagyobb az érdeme. A fának elég, hajó földbe van ültetve; a többi az Isten gondja." (BAKSAY 1887, 47.) A kollégium anyai szeretettel való felruházása minden különösebb magyarázat nélkül is érthető, hisz a hívek innét kapták a tanítóikat, a lelkészeiket, s ebben az intézményben láthatták hitük legfőbb támaszát. Nem véletlen tehát, hogy a Kollégium e jellegének, s művelődési súlyának megőrzése oly kardinális kérdés volt a református világi és egyházi értelmiség számára egyaránt, még ha ennek módját különbözőképp gondolták is el, ahogy erről a Domokos-Sinai-féle küzdelem tanúskodik. A COETUS Mindenek előtt tehát a coetust kell szemügyre vennünk, hogy érzékelni tudjuk a korszakfordulót, hisz az új típusú diáktársaságokra azért volt szükség, mert a régi már képtelen volt megfelelni az új világ igényeinek. A régi testület végleges térvesztése tehát párhuzamos az új egyre erőteljesebb térnyerésével. A kollégiumi professzorok számára egyre kevésbé a coetus tevékenységejelentett kihívást, hanem az irodalmi diáktársaságoké. A COETUS SZEREPE A KOLLÉGIUM ÉLETÉBEN Közismert, hogy a Debreceni Református Kollégium diáksága a goldenbergi és a wittenbergi iskolákban döntő fontosságú szerepet játszó autonómia jegyében alakította ki „önálló köztársaság379