A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Bakó Endre. „A Holnap asszony” Miklós Jutka, egy nagyváradi költőnő arcképéhez

vösség most értelmét veszti, szívtelen, érzéstelen jéghideg gondolatkonstrukciónak tűnik. (Az lesz a nap!). De nem a romantikus mesék királyát várja, hanem egy komoly, küzdő embert, akinek társa lehet. (Valakijön). Találunk költeményt, melynek gondolatritmusa szerint nem a déli napsugaras, hanem az esti borongós táj adekvát az ő lelkével (Álltam egy parton), továbbá olyan verseket, amelyekben a nyers valóságtól menekülő álomleányként tűnik elénk. (Pásztortűz, Kolomp-szó, Don Quihote, Éjszakák). Ez bizonyára a divatos szecesszió szellemujjának érintése, ám a dekadens életérzés még nem uralja költészetét. Egyetlen versébe leplezetlenül nyomul be a szentimentalizmus. (Emlékszik-e?) Ha a korszerűség jegyeit keressük a Miklós Jutka első kötetében, úgy elsősorban művészattitűdjének újszerűségére kell rámutatnunk. Egy kicsit affektált ez a költői viselkedésmód, (de messze áll Ady „önjézusító" pózaitól), ám az uralkodó lírai köznyelvet, az elsekélyesedett népnemzeti irányzat mindent tudó, példás erkölcsű, tiszta lelkületű, primitív „tanító bácsis" szerzői hangját csak más modalitású versbeszéddel lehetett ellensúlyozni. Miklós Jutka költészetéből hiányoznak ugyan a polgárpukkasztó szólamok, a társadalmi rendet veszélyeztető futamok, egyáltalán a társadalomkritikai agresszivitás, de hiányzik a hamis retorika is. Jelen van viszont a bensőséges hang, az őszinte önfeltárás, a megbízható önismeretre való törekvés szándéka, amelynek során a szerző eljut a kétely mélyrétegeihez. Nem mondhatjuk, hogy lírája mindig magvas metafizikai kérdésekkel vívódik, de van gondolata a létről, már amennyire ez versben lehetséges. Relativista ismeretelméleti felfogását egy bölcseleti költeményben (Kezdet és vég) így fogalmazta meg: Igaz a csecsemő legelső sírása, Vagy ajkán az első ártatlan mosoly, S igaz a haldokló utolsó nyögése, Rebegő ajkain a halálsikoly. Ami közbeesik, mind csupa hazugság! Nem volt formaújító, nem írt például egy szonettet sem, kedvelt versformája a stanza volt és a 11/10 /l 1/10 szótagszámú négysoros strófa, tehát nem a megszokott és unalomig koptatott magyaros ritmus. Néhány esetben nem tudott kilendülni a rutin kalodájából, egyik-másik költeménye még Szabolcskáék témáit és modorát idézi, bár semmi kétségünk őszintesége, a megcsalt, megejtett leányokkal való együttérzése iránt. (Hír a falunkból. Az éj mesél) Megverselte a megcsalt legény (A gép), s a kettős tragédiát is (Kató halála). A népéletből merítette egy másik balladának, a korai gyermekhalálnak mementót állító költeményének tárgyát is. (Marica meghalt). Nemcsak a ballada, a rege, olykor régies igealakok is jelzik, hogy közel volt még a századforduló, de a szókincs már városias, korszerű, megcsillan rajta az ösztönös impresszionista-szimbolikus látásmód. Olyan metaforákat tud teremteni, mint haja erdeje, a tenger zöld, nedves szemfedő, vagy az Adyt előlegező képalkotás: „lelkembe nézek / S omló kövek robaját hallgatom", megszemélyesítést: a torony fejét dacosan emelte az égre, szinesztéziát: cseng a gyümölcs, kacag a virág stb. Sajátos ellentmondás, hogy a mértéktelenül alkalmazott kérdő-, felkiáltó- és kötőjelek, a hármas pontok, a szaggatott tördelés expresszionista benyomást keltenek, noha e költészetnek természetesen semmi köze az expresszionizmushoz! A kötetről jelenlegi ismereteink szerint csak Ady Endre mondott véleményt, kioktató, de meleg hangnemben. Szemére lobbantotta a fiatal poétalánynak, hogy Szapphót játszik, az újságeseményeket verseli meg és más poétákat „utándalol". Ha ezeket levetkezi, költő válhat belőle. S Adynak valami azt súgta, hogy Miklós Jutkában megvan a képesség ahhoz, hogy egyszer „majd elibünk áll, mint ama kevesek egyike, ki megkövetelheti, hogy meghallgassák, ha dalol". (ADY, 1905) A megállapítások érdekessége, hogy Miklós Jutka kihagyta kötetéből Ha férfi volnék c. 363