A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Bakó Endre. „A Holnap asszony” Miklós Jutka, egy nagyváradi költőnő arcképéhez

ség táplálja a Kisinev c. költemény álomi vízióját: a vérpatak folyammá dagad, s elsodorja a trónt is. Ám: Fölébredtem! - és elsuhant az álom, A romba dőlt trónt sehol se találom! De vádlón, némán ittfeküsztök ím, Én lemészárolt, árva véreim! Van azonban egy vers, a Salamon zsidóék, amely nem humanista részvétével, hanem az etnocentrikus világkép zárt alakzatával, a vallási dogma előítéletével próbálja a ballada tragikus hangulatát megalapozni. Salamon zsidóék faji gondolkodásmódját nem tudjuk magunkévá tenni, tehát gyászukban sem tudunk osztozni: miért baj az, hogy lányuk keresztény ifjúhoz megy feleségül? Miklós Jutka itt tartózkodik az állásfoglalástól, más szóval a narrátor kívül marad az ábrázolt világon, de az objektív hangnem ünnepélyessége a veszteséget szuggerálja. A sors iróniája, hogy majdan a költőnő is keresztény férfihez ment feleségül, ráadásul magas rangú katolikus egyházi férfiú unokaöccséhez! Az elemzésbe vont költemények alapján joggal feltételezhetnénk, hogy Miklós Jutka buzgó vallásos volt. Ám verses könyve nem ezt tükrözi. Nem állítjuk, hogy eljutott az ateizmusig, de istenhite megingott, tele volt kételyekkel. Erre olyan versek szolgálnak bizonyítékul, mint a Búcsúsok, a Templomban, az Isten. A búcsúsokkal történt váratlan erdei találkozáson a versszubjektum első gondolata az, hogy rájuk támad, s hitet rabol tőlük. Aztán könyörgésre fogná, mert hit nélkül koldusnak érti magát. Hiába az ihletett prédikáció, a búgó orgonazene, az ezernyi csillár fénye, „Az én viharvert, könnyáztatta lelkem / Sem tud repülni csapzott szárnyaival" az Úrhoz. (Templomban) Kis öccsének magyarázza, hogy a csillagok Isten szemei, s amíg azok nyitva vannak „Nincs addig bűn, és vétek és halál." Ámde a gyerek meglepve látja, s kérdezi: be szokta hunyni Isten a szemét? Amire a válasz: „Sokszor behunyja, édes gyermekem!" Istenhitének elvesztését és keresésének küzdelmét tárja az olvasó elé az Isten c. költeményében. A köznapi tudat szociális demagógiájával - az egyik ember dús, a másik koldus - az első mozgatót teszi felelőssé. Másrészt empirikus bizonyítékokat várna isten létét igazolandó. Mózesnek megjelent ugyan a csipkebokorban, de „Mi köztünk többé csodák nem történnek", amelyek megmutatnák, hogy „vagy igazán." Kétségeinek sommázatával zárul a vers, amely Ady Hiszek hitetlenül istenben érzés-gondolatát előlegezi: Nem tudok benned hinni sem! S ó Isten, Isten! - láthatatlan Isten, Nem bírlak megtagadni sem... Tagadja viszont a Szentek létezését, „Gyarló ember volt - ember volt mindahány". A vers így kezdődik: „Pogány vagyok." Csattanója pedig az, hogy egyetlen szentben hisz pogány szíve, az édesanyjában. Az Istenek c. költeményben a vallások és istenek sokféleségének vitáját poentírozza. Egy istenben mindenki hisz a földön, ez pedig Ámor. De nem ez az egyetlen ellentmondás az öndefiníció során! Egyes verseiben határozott, kemény, céltudatos intellektusnak, vihart jelző büszke sirálynak mutatja magát (Szentek, Én szeretem, Galamb, sirály, Ha.., Megyek előre, Én nem szerettem sohasem, A ti...stb) Ez utóbbi költemény határozottan deklarálja: „Maradjon nektek a vér lázas álma, / az én világom tiszta és hideg." A lírai hős egyik versben büszke arra, hogy még nem volt szerelmes, ugyanakkor a másikban a szerelem apoteózisát hirdeti: „Szerelmes minden porszemnyi atom". (A tavasz zenéje). Boldogtalannak véli a lakodalmi forgatagban Vesta papnőjét (Vesta), s egy Verlainre emlékeztető sejtelmes ábrándban bevallja, hogy ő is keres valakit, és vágyakra vágyik. (Valakit keresek, Fehér és tiszta). A máskor büszkén vállalt elegáns hű362