A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Történelem - Surányi Béla: Szántóföldi növények – terméseredmények Hajdú-Bihar megyében 1920–1990 között

dálkodás hatásfokát, valamint a környezeti károsodást illeti, politikai berendezésektől függetlenül - sajnos - szerte a világon bekövetkezett, csak időben és térben asszimetrikusan. E minőségi robbanás áldozataivá váltak a régi fajták, átrendeződött a szántóföldi növénytermesztés biológiai alapja. Az 1930-as években a Hajdúságban elsősorban a Székács-féle, a Legány Ödön által nemesített Hatvani és a Baross-féle bánkúti búzafajtákat termesztették. A rozs fajták közül elterjedt volt a Hatvani, a Csehországból származó Petkusi és a Fleischmann-féle változat. Az árpa az őszi vetésű Székács-féle fajtára szorítkozott. Jóval kisebb szerepet játszott a Hatvani tavaszi árpa. Zabból szívesen vetették a Székács Elemér nemesítette fajtákat és a német földről bekerülő Engelen-féle sárga zabot. Bő választékot kínáltak a kukoricafajták lófogú változatai. Burgonyából elsősorban a szabolcsi fajták ültetésére került sor (Gülbaba, Margit, Aranyalma). A magyar növénynemesítés klasszikus korszakát idéző fajták (Cserháti Sándor, Grábner Emil, Legány Ödön, Villax Ödön, Székács Elemér, Fleischmann Rudolf, Baross László stb. munkássága révén) kb. az 1950-es évek második felétől - a nagyüzemi gazdálkodás megerősödésével - lassan eltűntek a vetésforgóból. E fajtaváltás eredményeként „...a szántóföldi ágazatok területén mindenütt növekedtek a termésátlagok, legkiemelkedőbb eredményeket a gabonafélék (őszi búza, kukorica) mutattak, ahol a terméshozamok megduplázódtak." A napraforgó olajtartalma négy évtized alatt 20—25%-ról 50% fölé emelkedett. A repcénél a hagyományos fajták mellett megjelentek az alacsony erukasav- és glükozinal-tartalmú fajták. „A hazai fajtakísérletezés száz éve nem más, mint a magyar nemesítésű és külföldi előállítású fajták összehasonlítása. A külföldi fajták különösen nagy szerepet töltöttek be a hazai búzatermesztés intenzifikálásában (Bezosztaja-1), a közelmúlt és a jelen időszak szemeskukorica termesztésében. Főleg a külföldi fajtákra alapozódik a burgonya, a cukorrépa termesztésünk és jelentős hányadot képviselnek a napraforgó, a szója és a borsó vetésterületéből is. A silókukorica 69 és a takarmánynövények termesztése főleg a hazai fajtákra épül." A tulajdonváltás, az állami és a szövetkezeti szektor kizárólagossága javarészt homogenizálta a tájtermesztést. A „mindenhol mindent" elv érvényesülése egyrészt kiszorította a stabil, de alacsonyhozamú növényfajtákat, másrészt gyérítette a növényfajok számát a vetésszerkezetben. „A természeti adottságok kihasználását időről időre más-más súllyal befolyásolják, gyakran korlátozKAPÁS 1969.9-11. Debrecen 1931. 283-85. A néprajztudomány számba veszi a hagyományos gazdálkodás eszközeit, agrotechnikáját. Már jóval ritkábban vállalkozik arra, hogy a növényfajtákkal is foglalkozzék. így ezt a problémát az agrártörténet örökli meg. Ez vonatkozik olyan néprajzi monográfiákra is, mint pl. BALASSA 1990. 195. Csak a szakkönyvek adnak némi felvilágosítást egy-egy korszak növényfajtáiról. Lásd: GRÁBNER 1942. Uo. 1956. Az 1970-es évek fajtaválasztékáról: LÁNG 1976. KAPÁS 1969. 226. BÓDI 1992.75. Uo. Uo. Uo., a Magyarország kultúrflórája c. sorozat részletesen foglalkozik a szántóföldi termesztésben lévő növényfajokkal, -fajtákkal. A szorosan vett szántóföldi kultúrába tartozó növényfélékről az eddig megjelent monográfiák: kender, búza, répa, burgonya, komló, szegletes lednek, lencse, földimogyoró, szarvaskerep, somkóró, pohánka, borsó, zab, ricinus, cirok, szudánifü, lucerna, szója, napraforgó, olajrepce. A növénytermesztés fajtaválasztékát veszi szemügyre: HAJDÚ 1992. Történeti áttekintést ad: A magyar növény 1992. az elmúlt évtizedek eredményeiről: KOMPOLT 1992., Martonvásár 1990., az 1945 utáni évek sikerágazatáról: BERKÓ-HORVÁTH 1993. A fő szántóföldi növényünkről: NAGY 1981. A századforduló évtizedeinek szántóföldi növényeiről: FABRICIUS 1921. A két világháború közti évek fajtapolitikájáról: BITTERA 1942., VILLAX 1947. 326