A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, társadalom, múzeum

tárgy "önmagán alapszik", érvényességük megkérdőjelezhetetlen, s ez nem is szorul az aktuális jelen elismerésre, mert mögötte egy korábbi, hagyományként tisztelt lét sejlik föl, másrészt a relikviák "az abszolút valóság egy kicsiny részletét" jelentik a köznapi dolgok világában (BAUDRILLARD 1987, 90., 94.), képesek arra, hogy a homogenizáló mindennapokban is kiemeljék és felmutassák, ami lényeges. Általuk a hétköznapi lét világa és szereplői is új színben mutatkoznak meg. Már az irodalmi kultusz kezdeteinél megfigyelhető, hogy transzcendentáló erejüknél fogva maga a közönség is új színben tűnik föl, maga a közönség is ünneplésre méltó. Ahogy Eötvös József mondta Kisfaludy balatonfüredi szobrának avatásán: "oly nép, mely nagy halottait tisztelni tudja, sohasem nélkülöz oly polgárokat sem, kik e tiszteletre érdemesek".

21 A vezetők és résztvevők önkultusza, színeváltozása lényegi vonása minden irodalmi kultusznak. Bár a kultusz résztvevői számára az autenticitás és a tárgyak maguktól való beszélő képessége magától értetődő, az irodalmi kultuszok külső szemlélői nem téveszthetik szem elől, hogy ezek nem a tárgyak immanens értékei, hanem közösségileg legitimált ítéletek eredménye, vagyis tulajdonítás következménye. Henry James Az Aspern-levelek c. regényében remekül mutatja be e kultikus beállítódást. Az Aspern-levelek után kutató fiatal irodalomtörténész számára elég a relikviák jelenlétének a hite, hogy átlényegüljön a valóság. "A kudarc tudata szegény Tita kisasszony külsején rendkívüli átalakulást eredményezett, tegnap azonban annyira eltöltött az érzéki vágy örök mátkám, az irodalom iránt, hogy erre ügyet sem vetettem. Most észleltem csak; ki sem tudom mondani, mennyire meghökkentett. A szoba közepén állt, arcáról szelídség sugárzott, és a tekintetében fénylő megbocsátás, feloldozás angyalivá tette. Megszépült belé; megfiatalodott; nem volt már az a nevetséges öregkisasszony. Csalóka ragyogást szőtt alakja köré ez az optikai káprázat, s míg hatása alatt álltam, lelkem mélyén valahol egy belső hang suttogni kezdett: "Elvégre miért ne?... Miért is ne?" Úgy éreztem, kész vagyok megfizetni az árat." A regény hőse már-már kész lenne házassági ajánlatot tenni, amikor kiderül, hogy Tita kisasszony elégette a kultikus értékű leveleket. "Forogni kezdett velem a szoba, amint ezt mondta, és egy pillanatra elsötétedett előttem minden. Amikor magamhoz tértem, Tita kisasszony még ugyanott állt, de csodás színeváltozásának vége szakadt, és megint a köznapi, kopott, öregedő teremtést láttam magam előtt." (JAMES 1965, 325-326.) E részlet szinte az autenticitásról mondottak minden elemét példázza. Szól az ereklyék transzcendens, köznapi valóságot új színben láttató erejéről, arról, hogy e hatás nem szorul magyarázatra, nem igényel külső támaszát, s szemléletesen beszél arról is, hogy e csodás színeváltozás mégsem maguknak az ereklyéknek a közvetlen hatására, hanem a szubjektum ítéletének és hitének követkeményeként, ajándékaként születhet meg. Ez az autenticitást odaítélő gesztus azonban többnyire rejtve marad, hisz a kultusznak abban a szakaszában, amikor a tárgyak már megszerzésre és kiállításra érdemesek, autentikusságuk a hagyomány által eleve adott. A kultikus múzeumlátogatás fókusza így lényegében magába a látogatóba kerül át, hisz az, hogy valamely tárgy érdemes-e a puszta szemlélésre, az nem magából a tárgyból következik, még csak nem is a kiállítás rendezőjének szándékából, hanem a látogató ítéletéből, pontosabban abból, hogy aláveti-e magát a kultusz papjai által fenntartott hagyományként adott értékelésnek, ahogy a Lessing-ház esetében is láthattuk. A korábban mondottak alapján ez nem meglepő, hisz e tárgyak olyan hagyomány jelei, amely hagyomány teljes autoritással bír az egyénnel szemben. A kultusz képviselői egy tradíció hatástörténete részesének, pontosabban kitüntetett pontjának tudják magukat, a hivatkozott műveket és íróikat pedig gadameri értelemben klasszikusnak. Eszerint - ahogy volt is már róla szó - a klasszikus műveknek nem kell legyőzni az időbeli távolságot, közvetlen közlőerővel rendelkeznek. S így - kapcsolódva e gondolathoz - ma21 Idézi PRAZNOVSZKY 1998, 8., lásd még 21., 31.; vö. MARGÓCSY 1997. 541