A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, társadalom, múzeum

ga az általuk képviselt hagyomány is transzhistorikus, közvetlenül a jelenhez szóló. Ez egyben új­ra rávilágít a kultikus befogadási mód normatív, megőrzést hangsúlyozó jellegére. A kultusz­kiállítás látogatója számára ugyanis egyetlen lehetőség adott, hogy magába építse az intézménye­sített tudást, vagyis azt értelmi világa konstitutív elemeként ismerje el. Csak ekkor lehetséges ugyanis, hogy "man möchte diese Gegenstände gesehen haben und dieses 'Gesehen haben' hat an sich die Bedeutung und nicht die Auseinandersetzung mit dem Objekt selbst." (LANGE-GREVE 1995, 61.) A tárgyak autenticitásának középpontba állításával teremtenek a kultuszok, pontosab­ban az ennek jegyében fogant kiállítások helyet az ideológia számára. Azzal ugyanis, hogy az autenticitás hangsúlyozásával előre adott, intézményesített tudás elfogadására biztatnak, épp az egyéni jelentés adására való képességünket hallgattatják el, amely pedig talán az egyetlen védel­met jelentheti az ideológiák uralmával szemben. A kultuszkiállítás annyiban jogosan feltételezi a tárgyak beszélő képességének magától érte­tődő voltát, hogy csak az zarándokol el az emlékhelyekre és a múzeumi kiállításokra, aki eleve részese a közösségileg legitimált ítéletnek vagy vágyik erre a részesedésre. Az irodalmi emlék­helyek és kiállítások e sajátossága nyújt alkalmat a legitimációs törekvések számára, teszi lehető­vé, hogy valamely irodalmi közösség legitimitása a társadalmi nyilvánosság szférájában sikeresen mutatkozzon meg, igazolódjék. Ezek az alkalmak ugyanis sohasem okozhatnak csalódást a kul­tusz létében érdekelt kör számára, hisz eleve az egyetértőkre szűkül a legitimitás bázisa, a rész­vétel pedig beolvadást, alárendelődést jelent. A nyilvános megmutatkozás reprezentációs szerepét és a legitimitás pusztán a körön belül lévőkre alapozását jól mutatja a kultikus irodalomértést in­tézményesítő Kisfaludy Társaság esete a nyilvánossággal. A századfordulón készült jegyzőköny­veik számos, az alacsony társadalmi érdeklődést felemlegető panaszt őriztek meg, ugyanakkor sorszámozott belépők kiadásával akarták megakadályozni a felolvasások zsúfoltságát. 22 Ennek jelentése eléggé egyértelmű: a szélesebb társadalmi támogatottság hiányában is igyekeztek mind önmaguk, mind pedig a társadalom számára fenntartani azt az illúziót és hitet, hogy még a nyilvá­nos üléseiken való részvétel is kiváltság. A Petőfi Társaság szintén minden további nélkül megte­hette, hogy a Petőfi Ház ellenzőivel szemben a közadakozás nagyságára hivatkozzon, más kérdés, hogy milyen módón történt e közadakozás, pontosabban mennyiben kaptak itt tényleges szerepet az egyéni ítéletek, természetesen nem Petőfi költői nagyságát illetően, hanem a tekintetben, hogy valóban a Petőfi Társaság tekinthető-e Petőfi valódi szellemi örökösének, (vö. KALLA 1994b, 84-88.) A legitimáció folyamatának ez a önmagába visszatérő kör szerinti megvalósulása, vagyis hogy lényegében csak azoknak a véleménye számít, akik belül vannak, jól mutatja minden legiti­mitás kettősségét, s így törékenységét is. Egyszerre ad alapot ugyanis a függetlenségre, az öntör­vényűségre való hivatkozásra, de egyszerre ad alkalmat a belterjesség vádjára is. E körkörösség vagy önmagára alapozottság nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy az irodalmi kultuszokban központi jelentősége van az önaffirmációnak. S ez egyben hozzá segíthet bennünket ahhoz is, hogy meglássuk a gyűjtött és a kiállított ereklyék a tárgyaknak azon rendszeréhez tar­toznak, ahol valójában nem a tárgyak, hanem az alanyok beszélnek, szemben a tárgyak azon osz­tályával, ahol a tárgyak funkciói a beszédesek és elsődlegesek. (BAUDRILLARD 1987, 87-126.) A kultuszban a tárgyak csak annyiban jutnak szóhoz, amennyiben alkalmat teremtenek a résztve­vőknek hiteik megvallására. A szónoki beszéd, vagy a tárgyak előtti elragadtatott ámulat, amely formát ad e megnyilvánulásnak, a szubjektivitás teljes megélését teszi lehetővé. A szubjektív va­lóság mindig mások visszagazolására utalt, a kultuszban résztvevők viszont az igazolást végül is önmagukból merítik. 22 A Kisfaludy Társaság jegyzőkönyvei. MTAK Kézirattár. Ms 5774. (1895. március 27.) 542

Next

/
Oldalképek
Tartalom