A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Néprajz - Magyar Zoltán: A bihari Szentjobb/Sîniob népi hagyományköre

felső részét leválasztatta és Lengyelországba vitette. Az aacheni magyar kápolna kapcsán is említhető példa Nagy Lajos reprezentációs célú ereklyekihelyezésére, ez utóbbi ráadásul szimbolikus jelentőséggel is bírt: lényegében a két ország közös királyságát pecsételték meg vele. Középkori ferences hagyomány szerint az ereklyét Lembergben őrizték, s 1634-ben János Kázmér lengyel király értékes aranytartót készíttetett a számára. A fentiek tükrében pedig elképzelhető, hogy a kar alsó részét Zsigmond ajándékozta V. (Habsburg) Albert osztrák hercegnek. Ezt valószínűsíti az 1411-ben megpecsételt újabb, magyar-német perszonálunió, melyet Szent István ereklyéjének kellett megerősítenie. Zsigmond Erzsébet nevű lánya és Habsburg Albert 1421-ben kötött házasságot, az ereklye tehát legkésőbb ekkor kerülhetett Bécsbe, ahol 1457-ben bukkant fel egy leltár alkalmával a Szent István-dóm kincstárában. Alapjaiban rendítette meg az apátság helyzetét, hogy ezek után a megmaradt kézfejet, valamikor az 1420-as évek táján, a szentjobbi monostorból Székesfehérvárra vitték. Mindezt - az időpont megadása nélkül - Laskai Osvát megbízható tudósítása is megerősíti. 1433-ban már biztosan Fehérváron tisztelték a Szent Jobbot, mert Zsigmond 1433. évi római tartózkodása idején arra hivatkozva eszközölt ki búcsúkat a váradi és fehérvári egyházak számára, hogy a szent királyok 13 ereklyéi bizonyos napokon köztiszteletre kitétetnek. A Szent Jobbról, az ország egyik legértékesebb ereklyéjéről azonban itt már külön nem esik szó, több adat szól ellenben arról, hogy a XV. század második felében - immár Székesfehérvárott - a Szent Jobb kultusza ismét felvirágzott. Erre utal egy, az ereklyét dicsőítő ének kinyomtatása Nürnbergben 1484-ben (mindössze első négy sora maradt ránk, amit azután a XVIII. században az új ének megszerkesztésekor is felhasználtak), valamint a Szent Jobb feltalálásának ünnepére mondandó mise szövegének felvétele egy szintén ekkortájt nyomtatott misekönyvbe. Az apátság jelentőségének hanyatlását jelzi, hogy a XIV-XV. században már nem kapott újabb adományokat a kolostor, másrészt újra ellentétbe került a környékbeli nemesekkel, s a szembenállás az 1450-es évek végén erőszakos eseményekhez vezetett. 1458-ban Reszeghy György fiai, Gergely és János a körtvélyesi erdőben megtámadták és félholtra verték Balázs apát egyik piskolti jobbágyát. Válaszul az apát a következő évben szövetkezett a szomszédos Adorján várának urával, Csáky Ferenccel, együttesen kiállítottak egy 144 főből álló csapatot (maga az apát egy híján százat adott piskolti jobbágyaiból), és fegyveresen ráküldték a Reszeghyek birtokára, Részegére, s a véres harcból az apát és Csáky emberei zsákmánnyal és foglyokkal tértek vissza. Bizonyára ezek a botrányok is szerepet játszottak abban, hogy a források szerint 1459-ben még van, 1461-ben már nincs apátja a kolostornak. Közben a szerzetesek nagyrészt elhagyhatták a rendházat, ugyanis Vitéz János a pápához felterjesztett jelentésében 1458-ban már csaknem pusztának és elhagyatottnak mondja a kolostort. Ugyanő a következő évben - mint váradi püspök - az apátság birtokainak a Váradon alapított János-káptalan javadalmazására való átengedését járta ki a pápánál. A tervből nem lett semmi, de az apátság ettől kezdve többé nem a szerzetes apátok vezetése alatt állt - bár megmaradt a bencések birtokában -, hanem a váradi kanonokok (Szentjobbi Konvent) kormányozták. Ezek egyike, Majthényi Tamás 1467-ben már azt jelentette Rómába, hogy az apátság „teljes pusztulásra" jutott, ami arra utal, hogy az adminisztratív intézkedések sem javítottak a helyzeten. Majthényi utóda, Váradi Péter a pápának írt levelében hasonlóan szomorú állapotokról számolt be, előadván, hogy „az apátságban a szerzetesek száma meg11 Uo. 12 GYÖRFFY György, 1983. 390. 13 FRAKNÓI Vilmos, 1901. 890-891. 14 Uo. 892. 15 BUNYITAY Vince, 1884. III. 340-341. 344