A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)

Muzeológia - Várhelyi Ilona: Egy életmű mozaikjai. Beszélgetés Niklai Ádám munkásságáról

De idézhetném a Hozzászólás című, rendkívül kemény, a hagyományos debreceniség ellen kifakadó versét. Niklai Debrecenben otthonra talált, de hazát nem talált. Ne áltassuk magunkat, sose volt, sose lett debreceni költő! K. T. De hát, én ugyanezt mondtam. B. J. Lehet, csak én úgy értelmeztem, mintha megbékélést éreznék a szavaidban. K. T. Nem, nem! K. V. I. Komoróczy Emőke emlékeivel folytassuk! K. E. Talán legrégebben én ismertem őt, mert alig 2-3 éves voltam, mikor ő már Kassán járt hozzánk, a családhoz. Apu ott levéltár-igazgató volt, és ő mint 18-20 éves, lobogó, tehetséges, fiatal, mindig világmegváltó indulatokkal, ragyogó lázadásokkal jött föl hozzánk. Persze én nem emlékszem akkorra még, csak az egyénisége maradt meg bennem. Aztán 60-ban találkoztunk újra, mikor itt megkereste apuékat. Akkorra én már végzős egyetemista voltam. Nagyon érdekes, éppen az ő személyisége vezetett ahhoz, hogy később irodalomtörténész legyek. Tudniillik rajta keresztül értettem meg, hogy az emberi személyiség és a költészet két teljesen különböző dolog. Nem az számít, hogy egy költő hogy él, hanem az, mit tud alkotni. Vergődő, vívódó lélek volt. Én is láttam italosán, nálunk is kialudta magát néha. Nem bírt megbékélni ezzel a világgal. Nála az arisztokratizmus eredendően szellemi természetű volt, ezt hangsúlyozom. A költészet és a szellem arisztokratája volt. A származása ezt alátámasztotta, de nem abból következett. Ezért le is tette a családi nevét, és elnevezte magát Niklai Ádámnak. Nikla Berzsenyire való utalás, Ádám pedig az ősi, az egyetemes ember. M. É. A bérmaneve volt. K. E. Szimbolikusan is érthetjük, ez volt a neve, és ő az ős emberi tisztaságot szerette volna élni. Azt, amit „nagybetűs embernek" nevezett Ady. Ennek az eszmei embernek a nevében nem tudta elfogadni a pitiáner valóságot, ezt a rettenetes sok béklyót, azt a sok hazugságot, amibe olyan eszme nevében vitte bele magát a társadalom, amelyért egyszer ő is rajongott, lobogott. „Lobogónk Petőfi" meg a „Fényes szellők" ideálja őt is elragadta. És mi lett a valóság ehhez képest? Biztos, hogy kiábrándultságába betegedett bele. Egyik versében szó is van arról, hogy a „fényes szellők" lobogói kifakulnak, egyre halványulnak és lassan szemfedőként borulnak ránk. Tehát tulajdonképpen egy világmegváltó hit omlott össze számára, amiért pedig ő sok mindent feladott. Ezt oldotta az alkoholban és örök gyötrelemben, és ezért akarta minden áron a valóságot eszmei síkra kényszeríteni. Ez nem ment. A másik probléma, amit mondanék, ez a debreceniség. Számára ez egy kicsit olyan volt, mint Németh Lászlónál a csomorkány izmus, az Égető Eszterben. Tehát a debreceniségnek ez a cívis jellege egyfajta öntudat, de nem szellemi öntudat. O nem tudta elfogadni ezt a paraszt-polgár öntudatot: a Debrecenre jellemző önértékelő és önmagával elégedett mentalitást. Debrecen nagy szerepet vitt a történelemben, van mire büszkének lenni, de nem kifejezetten azok a művészi, vagy szellemi értékek voltak itt preferálva, amit ő fontosnak tartott. Tehát a meghasonlásának ez volt a másik oka, ezért nem vált soha debrecenivé. Ehhez járult még a tüdőbetegsége, ami egy felfokozott életvitelt jelentett nála, tehát azt, hogy minden módon az életet jobban megélni és megismerni. Ez az életvitel szintén nem fért be a debreceni közszellembe, tehát így kettősen meghasonlott, de végül is sikerült neki ezt feloldania. Kései verseit, a posztumusz köteteit nyissam? Nem akarok 451