A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)

Muzeológia - Várhelyi Ilona: Egy életmű mozaikjai. Beszélgetés Niklai Ádám munkásságáról

verseket olvasni, de azok azt mutatják, hogy egy szelíd, tiszta iróniával feloldotta ezt a rengeteg ellentmondást, kívül került a valóságon, kívül került önmagán is, és egy nagyon finom ironikus mosollyal mintegy önmaga clown-szerepét végül elfogadta, beletörődött. M. É. A szelíd iróniához, ide illik! Levél, amelyet egy Mancha-béli egyházfi íratott egy ispotályban fekvő, sebesült vágáns deákkal -, megkérvén őt: vinné az írást magával a túlvilágra, holott is átaladná azt Don Quijote de la Manchának Mi - szépecskén, miként kijárt, s nálunk, vidéken szokásos - eltemettük Kendet, kardjával együtt. Mancha apraja-nagyja - mondhatni - megsiratta. Énekszó? Volt. S mi bőven! - ilyen dologidőben... Kelmed meg?! Visszajár! Mér? S hogyan! Réz-borbélytányér sisakja fennen fénylik napnyugatkor, s beszélik: Rocinante, az árva, kengyelszíj-szárnyon száll a szunnyadó domb felett el, hátán üres nyereggel. Oktalan ló... De Kelmed lovag - volt, engedelmet! Hős-féle... már ezért sem illendő, hogy kísértsen. S itt! Minket! - Ott! Az Ellent riogassa! - az szel lent a Kend bot-verte vértje láttán, és pök nevére... Mi dolga még e földön? Az „Eszménykép"? Örökkön? Dulcinea del Toboso - lábát a sonkasózó teknő szélére téve megesküdött az égre: senki mihaszna kasznár nem dönti őt hanyatt már! 452