A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)
Történelem - Surányi Béla: Az Alföld mint kultúrtáj, különös tekintettel a XIX–XX. századra
„A korai feudalizmusban kialakult térszerkezet - az árterek állattenyésztő, az ármentes mezoés mikrorégiókyo/í//«z7ve/<? jellege - évszázadokon át állandósult." 29 Ennek az átalakulása a XVIII. században kezdődött el és a XIX. században teljesedett ki. A földhasználatban a nyomásos művelési rendszerek térhódítása, a fordító eketípus 30 megjelenése megduplázta a terméshozamot. De a hatékonyabb gazdálkodáson túl, egyfajta gondosság is feltételezhető a korabeli földmővelők részéről, a földvagyonnal való gazdálkodást illetően. A parlagoló rendszerek - legelőváltó, szántó-erdőváltó - a későbbi monokultúrás földhasználat középkori formái mellett, a két- és háromnyomásos gazdálkodás túlsúlya 31 érvényesült. Milyen a magyar mezőgazdaság tájképe a középkorban? A honfoglalás idején egészében „nyerstáj" volt, imitt-amott tarkítva művelt földterülettel. A szarmaták 32 a kelták valószínűleg égetéssel irtották az erdőt. A géták mezőgazdasága is gyorsította az eredeti környezet változását. Hasonló mondható el a római korszakról 323 is, ahol gyakori a nagyobb földtáblákba tagozódó latifundium. Századokon keresztül a szántóterület zárványként illeszkedett bele a természeti tájba. Csak a XVIII. századra változott meg a helyzet, amikorra már összefüggő területté rendeződött a művelt föld. Ekkorra az erdők, a vízzel borított részek szorultak kisebbségbe. Az ország három részre szakadásáig a tájhasználat változatos volt. ,A termőterület szükséges kiterjesztése, mely a népesség gyarapodását követve eddig sem ismert megállást, korszakunkban is elsősorban erdőirtással történt. 33 ... Nálunk inkább a fejszés irtás volt szokásos korszakunkban, még a Kárpátok irdatlan szepesi erdőtömbjében is... a település rendjét későbben kialakító Magyarországon nemcsak a XIV-XV. században, hanem utána is mindennapos volt még az irtás, majd a török korszakban vadonná lett helyeken szinte megújuló erővel éledt fel. Irtottak lakatlan vidékeken falualapítás céljaira éppen úgy, mint a régi falvak határai között is szántónak rétnek s a különösen is gondos talajelőkészítést kívánó szőlőplantáció alá" - írja Szabó P 4 . Adatok hiányában nehéz - különösen az Alföldre vonatkozóan következtetni a művelt föld 35 arányára, ahol 36 főleg gabonaféléket, hüvelyeseket termesztettek. De nem 29 Frisnyák, 1995. 18. 30 Ua.:21. 31 Uo.: Az Árpád-kori magyar falvak térszerkezete négyes tagolódást követ, ahol az ún. kertalji telek az állatállomány telelő helye és a szántóföldi növénytermesztés színtere. A gazdálkodás másik ágát jelentő állattartás takarmánybázisát a falvakat övező térségek nagy kiterjedésű legelőinek termése alapozta meg. I. m. 26.; Fülemile Agnes: Földművelési rendszerek Magyarországon. In: Arater. Dolgozatok Balassa Iván 70. születésnapja tiszteletére. Szerk.: Balázs Géza-Voigt Vilmos. Bp., 1987. 51-60. Később: Fülemile. 1987.; Welmann Imre: Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII. században. AgTSz. 1961. 344-406. A szántó-legelőváltó földhasználat az erdőben szegény területen volt gyakori, noha az Alföldön csak a törökök kiűzése után terjedt el. A szántó-erdőváltó rendszer mint a parlagolás másik formája a síkvidéki régióban alárendelt szerepet játszott. A nyomásos ökörszántó formulát a szabályos talajváltás jellemezte. Az Alföld peremvidékén és a Felvidék ÉK-i részén tűnt föl. Míg a kétnyomásos, több legelőt adván, az állattartásnak kedvezett, a háromnyomásos - főleg az erdős vidéken dívott - a gabonatermesztésnek nyújtott kedvezőbb feltételeket. I. m. 54-55. 32 Soó Rezső: Növényfóldrajz. Bp., 1965. 106-107.; Pannon, 1995. 60-61. 32a Wenzel Gusztáv: Magyarország mezőgazdaságának története. Bp., 1887. 47.: Az Alföld déli részén, elsősorban a Szerémségben folytatott szőlőtermesztést lehet számításba venni, amely Probus császár idején nyomta rá bélyegét a tájegység arculatára. 33 Magyarföld... é. n. 2. kötet, 162-163. 34 Szabó István: A magyar mezőgazdaság története a XIV. századtól az 1530-as évekig. Bp., 1975. 10. Később: Szabó, 1975. 35 Ua.: 11. Közel 18-19000-re tehető a falvak száma a XIV-XV. században. Egymástól való távolságuk eltérő. Általában 1-3 km-re, kedvezőtlen viszonyok közepette azonban 5-10 km-re találhatók egymástól. A lakosság száma általában 20-100 fő között mozgott. A felaprózódott kisfalvak kénytelenek határaikat bővíteni, főleg a szántóföld bővítésével, s ennek módja főleg az erdőirtás volt. 36 Ua.: 27., 29-31. 239
