A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)

Történelem - Surányi Béla: Az Alföld mint kultúrtáj, különös tekintettel a XIX–XX. századra

A táj és a mezőgazdaság kapcsolatában

22 meghatározó szerep jutott a térségi helyzetnek. A löszös területeken, a homokvidékeken és az ártérperemeken kezdetleges legelőváltó földművelés fordult elő. A magasabb árterek legeltető állattartás színterei. Az Alföld mint nagytáj öntésföldekre, magas árterekre, ligetes mezőségekre, hordalékkípok homokos területei és a síkságot övező peremvidékre tagolódott. A folyók nyomvonalán kísérő öntésföldek, időszakos összeköttetésben lévő lefolyástalan medencék halászati telephelyek, melyek a nádhasznosítás mellett az állatok téli szálláshelyéül is szolgáltak. A magas árterekbe helyenként települések ékelődtek be, a kőris-sziltölgyerdőségek közt meghúzódó füves réteken állattartás dívott. A löszborítású csernozjom talajok ligetes erdőségei nemcsak a települések színhelyei, hanem a pásztorkodásé és a téli szállások közelében megjelenő földművelésé is. Helyenként müvelésbe is bevontak homokos területeket. A peremvidék eredeti, összefüggő erdőtakarójában már a honfoglalás idején is sok helyütt föllelhetők a megművelt földek nyomai. Az erdősültség aránya, az erdőirtás kiteljesedése a folyószabályozással együtt a legjelentősebb emberi beavatkozásnak tekinthető az Alföldön. A IX-X. század fordulóján a térségnek kb. 15%-át borította erdő,

23 ami messze maradt már tájakétól. Az államalapítástól a XII. század végéig az erdős-sztyeppes lösz- és homokpuszták mellett az irtványföldek és a mezőgazdasági művelésű területek nagysága is számottevően bőrült. A VIZEK VONZÁSÁBAN A középkorban a hazai mezőgazdasági kultúra terepe szorosan összefüggött a vizek járásával. Az Alföldnek csak a mai területét nézve is,

24 közel fele részét állandóan vagy ideiglenesen víz borította. A népi vízhaszonvétel és ártéri gazdálkodás

15, kifinomult módszerrel élt a természet adta lehetőséggel, így a vízrendezésig tartó időszak nagy valószínűséggel az ún. fokgazdálkodás jegyében telt el. A folyóházakat megszakító területekre, s vissza. Mindez megoldotta az erdők, rétek, legelők öntözését. De elősegítette a halállomány szaporodását is, sőt nem lebecsülendő a szerepe a közlekedésben sem. „A folyami árterek gyeptakaróját az állattenyésztés a legelőváltás módszerével hasznosította."

26 S ebbe bekapcsolták a lösz- és homokpuszták vegetációját is. Ezt a megoldást Szabadfalvi József

1 réti transzhumációnak nevezi. Az alföldi árterek és ármentes részek „kiélése" sokszínű gazdálkodási formációk együttélését teremtette meg,

28 ötvöződött az ember kulturális tevékenysége a természet kínálatával. 22 Somogyi, 1994. 63-64., 57-68.; Bálint Csanád ásatásai azt látszanak igazolni, hogy a homokos sztyepp vagyonos előkelőségek településéül szolgált, míg a vályogos, löszös talajok temetőiből szegényebb helyzetű állattartó és földművelő lakosság meglétére következtetünk. 23 Frisnyák, 1995. 10. Darby, H. C. felmérte Európa erdősültségi állapotát Kr. u. 900-Kr. u. 1900. között, ami jelentős különbséget mutat. Lásd: Kerényi, 1995. 38. 24 Frisnyák, 1995. 13. Még a XVIII. század végén is bővelkedett a Kárpát-medence vizenyős területtel. Lásd: A magyar vízszabályozás története.Szerk.: Ihrig Dénes. Bp., 1973. 13. 25 Andrásfalvy Bertalan: ökológia és néprajz. Ethnographia, 1990. 1. sz. 124-125. Később: Andrásfalvy, 1990. 26 Frisnyák, 1995. 13.; Andrásfalvy, 1990. 125. 27 Ua. 15. Az árterek füves területeinek legeltetése a Tisza mentén hosszú ideig szokásos volt, még az 1950es években is általános gyakorlat, pl. Csongrád városának györfösi árterületén. 28 Frisnyák 1995. 16. A hasznosítási módok közül külön figyelmet érdemel az ártéri erdők haszonvétele, az ártéri gyümölcstermesztés, a folyóhátakon létező földművelés, melyek az ún. differenciált ártéri gazdálkodás részeként éltek századokon át. Lásd még: Surányi Dezső: Magyar gyümölcs múltban és jelenben. Bp., 1992. 67-72. Később: Surányi D., 1992.; Andrásfalvy, 1990. 125. De a népi haszonvételek sokszínűségét - beleértve a természetes síkságok vegetációját is - a népi kultúra, a magyarság természetismerete révén a hagyományos értékrend felbomlásáig a kisebb-nagyobb közösségei megőrizték. Lásd: Gunda Béla: A természetes növénytakaró és az ember. Egri Dobó I. Vármúzeum Évkönyv (XXTV. köt.) Eger, 1990. 165-219. 238