A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1994 (Debrecen, 1996)

Történelem - Fehér Ágnes: Gondolatok az 1990-es évek vallásosságáról

feladatnak. Az egyházhoz való tartozás mértékét az adakozással, az anyagi hozzájárulással való készséggel is lehet mérni. Sajnos ennek pontos dokumentálása nem követhető nyomon. Már az 1990. év előtti vallásos szféra palettáját jócskán tarkította az újabb és újabb vallásfelekezetek megléte. Különben is a magyarországi vallások történetében az 1990. év minden bizonnyal korszakhatárnak mondható. A pártállam szigorú állami irányítása diktatórikus egyházpolitikája igyekezett a vallásfelekezetek életét minél jobban behatárolni. Tulajdonképpen szinte 1988—89-ig — ha kellett —, adminisztratív eszközökkel akadályozták meg minden újabb vallásfelekezet alapítását és működését. A rendszerváltozással azonban legalább 30 új vallásfelekezet indult el. Megjelenésüket félelem és kritika kísérte, főleg a történelmi egyházak felől, de a civil társadalom is fenntartással fogadta őket. Ennek magyarázata az ún. „szektakérdés" központi helyre való állítása. A szülők alaposan megkongatták a vészharangot: a szekták kiszakítják a gyermekeket családjukból, a társadalomból, „átmossák az agyukat", idegen tanokat csöpögtetnek beléjük stb. Szinte minden újonnan alakult vallásfelekezetet a „destruktív" jelzővel vádolták meg, mely az emberi akarat szabadságára tör. A klasszikus protestáns evangéliumi szabadegyházaknak kb. 30 000 aktív tagja van ma Magyarországon. De vonzáskörzetük szimpatizánsaiknak, ún. „törekvőiknek" számával együtt kb. 100 ezer főre tehető a tágabb létszámuk. A Jehova Tanúi Közösség, és az aktívan (liberális színekben) politizáló Hit Gyülekezete szimpatizánsokkal együtt kb. szintén 80—90 ezer főt számlál. A magyarországi nem keresztény vallásfelekezetek (pl. buddhisták, Hare Krisna-hívők, muszlimok stb.) száma viszonylag elenyésző a keresztény egyházakhoz, közösségekhez képest. A vallásos élet palettájának gazdag volta lehetővé teszi azt, hogy mindenki habitusának megfelelő módon válassza ki a közösségi vallásgyakorlat helyét, módját, típusát. Az egyéni áhítat az egy más kérdés. Bár meg kell jegyeznünk, hogy valahol az egyéni áhítat milyensége is determinálja az ún. közösségi (csoportos) vallásosság megválasztását. Kétségtelen, hogy a történelmi egyházak (katolikusok, reformátusok, evangélikusok stb.) az utóbbi négy évben jócskán gyarapították létszámukat a fiatal korosztályhoz tartozó hívekkel, de tagadhatatlan az a tendencia, hogy az ún. szabad vallási közösségek (szabadegyházak) azok, melyek a fiatal generáció aktív hitéletet élő tagjainak nagy részét magukhoz vonzzák. Ennek a jelenségnek a szabadegyházak sajátos berendezkedésében keresendő a magyarázata. Kivétel nélkül minden szabadegyházra jellemző az, hogy ezek a közösségek nem felülről, nem társadalmilag vannak szervezve, hanem kizárólag a vallásgyakorló egyén szabad döntésétől, akaratától függ az, hogy az illető egyházhoz tartozni akar, vagy sem. A történeti egyházak hierarchikus tagolódásával ellentétben ezeknek a kis közösségeknek demokratikus a berendezkedésük, és az egyetemes papság elvét vallják, olyannyira, hogy a rítusban még liturgikus öltözéket sem használnak. Vezetőik, prédikátoraik egyrészt teológiát végzett személyek, de legalább ilyen számban találunk laikus, polgári foglalkozású egyéneket is körükben. Az illető szabadegyház vezetője általában nem óhajt hierarchikus hatalmat képviselni a közösségben. Tevékenységének fő vonala: összefogni a csoportot „hitben" és szervezetileg. A szabadegyházaknál az egyén döntési szabadságát a felnőttkeresztség is reprezentálja. A szabadegyházak körében a felnőttkeresztség van gyakorlatban (kivéve a metodista egyházat, amely emellett a gyermekkeresztséget is elfogadja, és alkalmazza), amely azon az elven alapul, hogy csak olyan embert szabad megkeresztelni, aki már felnőttkorban, teljes felelőssége tudatában megismeri, vállalja a krisztusi tanokat. A felnőttkeresztség, az ún. „bemerítés" az imaházakban történik: teljes alámerítéssel, a Szentháromság nevében. Fontos, hogy a jelentkező önként kérje a felnőttkeresztséget, és a közösségnek kell jóváhagyni a bemerítés indokoltságát és időpontját. Pusztán a bemerítés aktusa nem minden szabadegyházban elegendő összefüggő, egymást feltételező kategóriák. Másik lényeges dolog, hogy egyes szabadegyházakban úrvacsorát csak már a megkeresztelt tagok vehetnek, más közösségekben viszont az úrvacsora vételének nem feltétele a keresztség. A teljes jogú tagság szintén egy nehezen körülhatárolható kategória a szabadegyházi csoportoknál. 192