A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1994 (Debrecen, 1996)

Történelem - Karacs Zsigmond: A váradi Kun-család históriája a XVII. századtól napjainkig

alakult gyakorlat lehetett, hogy a vár szolgálatában állók ott adományhoz jutottak, mint Török András váradi porkoláb, akinek a családja Püspökiben egy kúriára kapott donációt.

12 Nagyvárad állandó harckészültségben állt, egyaránt célpontja volt a Habsburg és a török törekvéseknek. Újabb és végső veszedelme II. Rákóczi György 1657-es lengyelországi hadjárata következtében szakadt rá. A fejedelem Várad körül gyűjtötte a hadakat, a hadjáratot a Kun testvérek sem igen kerülhették el.

13 Az év végén a porta által lemondásra kényszerített fejedelmet még kétszer választották újra, a török által támogatott Rhédey Ferenc, majd Barcsai Ákos ellenében. Gyulai Ferenc váradi főkapitány a várat végig II. Rákóczi György hűségén tartotta, sőt az Erdélyt pusztító törökök ellen a váradi helyőrség katonáit is kiküldte. A következmény nem váratott sokáig magára, Szejdi Ahmed budai pasa felégette a hajdú városokat és Várad környékét, a lakosságot kardélre hányta, a megmaradtakat rabszíjra fűzte. Rákóczi halálosan megsebesült a fenesi csatában és a haldokló fejedelmet Váradra hozták, majd a fejedelem holttestét kísérve Gyulai főkapitány otthagyta Váradot. Ezalatt 1660. július 14-én Ali pasa hatvanezres seregével megjelent a vár alatt. A lakosság elmenekült, a várban mindössze 850 fegyverfogható férfi maradt, köztük a Kun testvérek.

14 Boldvai Márton az egyik bihari alispán, a Rakamazon táborozó Des Souches császári tábornokhoz ment segítségért, aki azonban tízezer emberével tétlenül várta Várad elestét. A negyvenhat napon át tartó ostrom alatt felére fogyott védők augusztus 27-én adták fel a várat, szabad elvonulás feltétele mellett. Ali basa megengedte, hogy a nyomdát a részben kinyomtatott Bibliákkal együtt Kolozsvárra szállítsák, a kollégium felszerelését pedig negyven szekérrel Martonfalvi György professzor a diákokkal Debrecenbe vigye.

15 "S a várbeli nép, mely a védelem közben el nem hullott volt, 28-án kiköltözve a várból, Püspöki alatt meghált." Egy része Erdélybe Désre és Tordára, a nagyobb rész 200 szekéren Debrecenbe költözött, akik akartak, házaikat, kertjeiket bírva szabadon maradhattak. "... minden érték amit a kivonulók el nem vihettek, a fosztogató csapatok zsákmánya lett. A megyei levéltár ekkor leégett, annyi kiváló történeti emlékkel."

16 BIHARPÜSPÖKI ÉVTIZEDEK A három Kun testvér túlélte a török ostromot és úgy tűnik mindhárman Püspöki birtokukon telepedtek le. Erről vallanak egy 1736. évi jegyzőkönyv Püspökiben élő tanúi. Lukácsot csak egy 1666-ban született tanú ismerte, meghalt, vagy elköltözött, sorsát nem ismerjük, utódairól nem tudunk. A másik két testvérről biztos értesülésünk van, hogy Püspökiben hosszabb ideig éltek. 12. Karács Zsigmond: A Török család védlevele Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől = Honismeret, 1980. 6. sz. 36. SzSzBÖL (Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Önkormányzat Levéltára) IV. A. 1. fasc. 39. No. 290. 1738. Sunt Acta productinalia Nobilium. 13. Nagy László: Hajdúvitézek. (Bp., 1983.)259. „lévén ezen az országnak mind élemedett s mind ifjú, nagy közép rendéiből, nemesség, szász és székely státusiból s az hajdúságból is felette számosan . . ." 14. Tanuvaliatási jegyzőkönyv Kun Mihály nemességéről. 1736. november 8. Váradolaszi. A Kun család kezében. — Szabó István 70 éves tanú Püspökiből: „Kun Lukács, András és Mihálly egy testvér Attyafiak voltak és azokat mind ismerte, s Váradnak az Török által tett megh vétele előtt ottan laktak." 15. Bunyitay Vince: Nagyvárad a török-foglalás korában. (Bp., 1892.) 29., 43., 44. — Szűcs István: Szabad királyi Debrecen város történelme. II. (Debrecen, 1871.) 399., 598. „a debreceni collegium, . . . Váradnak a török általi elfoglalása után három annyi számra is megnövekedését mutathatá fel a togátus tanuló ifjaknak." 16. Nadányi Zoltán: Bihar-vármegye. (Bp., 1938.) 423. — Borovszky Samu: Bihar vármegye és Nagyvárad. (Bp., é. n.) 196., 516. — Szalárdi Gábor: Siralmas magyar krónikája, [h. n. (Bp.) 1980.) 623. — Lukinich Imre: Erdély területi változásai a török hódítás korában. (Bp., 1918.) 332. 164