A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1992-1993 (Debrecen, 1994)

Történelem - Szűcs Ernő: Hadifogság és hazatérés II. (1945. VIII. 25–1946. V. 12.)

strázsáltak. Majd csak később állapítottuk meg, hogy ezt a látszólagos őrzésünket csak a szovjet zónába átlépésünk óta végzik. Ugyancsak később magyarázták meg — már az itthoniak —, hogy ezt a katonai kíséretet inkább azért kaphattuk, nehogy az oroszok a vonatunkat tovább irányítsák és fogságunk idejét náluk meghosszabbítsák, mint előttünk nyugatról jött szerelvényekkel már megcsinálták. Május 3-án, tehát fogsábesésünk évfordulóján léptünk ki utolsó táborunk kapuján. Vonatunk gyönyörű tájakon futott velünk. Ámulva néztük az Alpok hófödte csúcsait, a zöld fenyőerdők szélén a fehér nyírfácskákat, gyönyörködtünk a sötétbarna, faragott gerendákból készített faházakban, amelyeket szinte meseszerűen széppé tettek az élénk színűre (sárga, zöld, piros) festett erkélykorlátok, a sok virág. Csodálatos volt! Megfogalmazódott bennünk; ezt mégegyszer, mint szabad embernek is látni kell majd! Az utazás alatt megfigyeltük, hogy az angol, majd az amerikai zónában este tízóra után a települések közvilágosítását eloltották, legfeljebb az állomások lámpái égtek. Nappal azonban aránylag élénk mozgás, mondhatni pezsgés volt ezekben a zónákban. Nem így a szovjet területen! Vonatunk, amikor éjjel átgördült a zónahatárnál lévő hídon, nappali fénybe kerültünk. A hídon, de ezt követően is hosszú távon sok és nagyon erős reflektor volt felszerelve a sín mellett. Ezek a világítótestek olyan erős fényt sugároztak, hogy szinte fehér fénybe vonták szerelvényünket. Ezenfelül rendkívüli némaság fogadott minket. Szinte dermesztő volt a csend! Az Ausztrián való keresztül utazáskor azután tapasztaltuk, hogy a városok, falvak egész éjszaka ki vannak világítva, de semmi más életjel nem látható. Kísérteties látvány volt! Nappal is csak egy-két suhanó embert észleltünk. Nem volt jó érzés! Több napos utazásunkat követően Ágfalvához érkeztünk. Itt léptünk hazánk földjére. Határtalan öröm szállott meg minket. Az örömbe azonban rövidesen jónéhány ürömcsepp is vegyült. Először is szigorú hangú kiabálással parancsoltak ránk; senki le ne szálljon a vonatról, holott mi legszívesebben leugráltunk volna és leborultunk volna hazánk szent földjére. Megláttuk az első magyar katonákat is, és megdöbbenve állapítottuk meg, hogy ahány katona, az annyiféleképen volt öltözve. A náluk lévő fegyverek is különböztek, ráadásul a legkülönfélébb módon hordták azokat. A szemlélőben nem keltették a fegyverviselésben jártasak képzetét. Másik kellemetlen élményünk az volt, hogy sok civil jelent meg vonatunknál, akik kihasználva azt, hogy mi egy-másfél év után egy falat magyar kenyeret akartunk enni — egyébként bőven volt nálunk élelem, tehát nem az éhség miatt voltunk hajlandónk cserélni —, no s ezek a "hiénák" értékes gyapjú pulóverért, stb. egy-egy szeletecske kenyeret voltak hajlandók adni. Ez a mohóság, a hadifogságból visszatérőknek ez a szemérmetlen kirablása erkölcsi züllöttséget mutatott. Az is kérdés volt, hogy ezek a civilek, hogyan kerülhettek a vonatunkhoz a katonák jelenléte ellenére? Vajon összejátszottak egymással? Ágfalváról szerelvényünket Kaposvára irányították. Itt egy teljes napot vett igénybe elbocsátásunk. Legelőször is félmeztelenre kellett vetkőznünk. Megvizsgálták, hogy nincs-e tetoválva a hónaljunk. A németek ugyanis az SS-be sorozattakat vércsoport jelzéssel látták el. Majd detektívek kérdezték ki az embereket. Tőlem csupán a születésem éve iránt érdeklődtek. De volt, aki ezen, a detektívek alkotta szűrőn akadt fenn. Pl. egy sorban nem sokkal előttem álló öreg sváb. A detektívek után egy nagyobb terembe jutottunk, ahol kiállították az elbocsátó cédulákat. Este 3/4 9 órakor kaptunk csak vonatot. Ez a legkülönbözőbb típusú kocsikból állt. A szerelvény zsúfolva volt utasokkal, én helyhez egy lyukas fenekű, tető nélküli félmagas oldalú vagonba jutottam. Velünk jöttek Budapestig az angol katonák is (a követségükön kellett lejelentkezniük), de jellemző volt, hogy a velünk hazatérő 19 magyar katonatisztből csak egy érte el ezt a vonatot, a többit visszatartották a kihallgatok. Ez az esemény is előre vetett bizonyos árnyékokat a későbbi itthoni életből. 1946. május 12-én kora hajnalban érkeztünk meg bátyámmal együtt szülővárosunkba, Debrecenbe. Néhány koránkelő ember sepregetett még csak az utcán. Csomagjainkat a szükségesnél sűrűbben le-letéve, magunk előtt is ürügyül használva a pihenést, mert tartottunk attól, hogy itthon valami kellemetlen csapás vár bennünket. Mi — távollétünk alatt — semmiféle hírt nem kaptunk szüléinkről. Nem tudtuk élnek-e, vagy meghaltak. Hazafele menetelünk közben kérdezősködtünk is akitől csak lehetett: Mi van a Bocskai térrel? Itt laktunk ugyanis valamikor, s még elmenetelünk előtt az ottani öt bérházra 263