A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Muzeológia - Töll László: A Déri Múzeum japán kardjai

22. kép Wakizashi markolatának részlete (DF 16.2 b) A süly fordított arányosságban van a kezelhetőséggel. Ezt a hosszü markolatkiképzéssel küszöbölték ki. A hosszü markolat lehetővé tette a kétkezes markolást, ahol a kezek aránylag távol vannak egymástól, ami biztos fogást ad. A markolat hosszúságának van még egy következménye: a kard sülyvonala közel esik a TSUBÁ-hoz, így egy kézzel is könnyen megforgatható. A markolat burkolása ami többnyire cápabőr, rajta selyemzsinórzattal (22. kép), nemcsak esztétikai célt szolgált. A cápabőr rendkívül kemény és érdes és ha a markoló kéz rászorítja a zsinórzatot erre a felületre, akkor egy teljesen csüszásmentes fogást biztosít, ami a selyem finomsága miatt kényelmes is. A tenyérben képződő verejtéket pedig a selyem felszívja és a cápabőr mélyedései közül akadálytalanul elpárologhat. A TSUBÁ-nak már kis felületénél fogva sem elsőrendű feladata a kéz védelme, hanem a jó kiegyensúlyozást segítő szerepe fontos. Az ívelt forma jól alkalmazkodik az emberi végtagok körkörös mozgásához, így könnyű a fegyvert előrántani, rántás után azonnal lehet sújtani, a kardot nem kell megforgatni a támadó pozícióhoz. Összességében azt lehet mondani, hogy a vívó előtt nincs korlát - lehet döfni, vágni, gyorsan megforgatni, előrántani és a kard készítési technikájának köszönhetően borotvaéles, kemény, nehezen törik - azt adja, amit a szamuráj elvár: halálos sebet ejt. A kard a maga fizikai valóságában, attól eltekintve, hogy „van" nem akadályozta a harcost, hogy képességeit maximálisan kihasználhassa, mert nem a küzdőnek kellett alkalmazkodnia fegyvere sajátosságaihoz, hanem az alkalmazkodott hozzá. Egy adott „sulykolásos" tanulás után csak a genetikai és szellemi tényezők szabtak határt. A japán vívótechnika ezért is fejlődhetett egyedülállóvá a világon. A másik tényező, a kardon kívül természetesen az ember, a vívó, ami meghatározó egy adott stilus hatékonyságánál. Ez is a legjobb „anyag" volt. A szamuráj számára már az egész korai időktől fogva nem létezett más életcél, csak a harc, hűség, becsület, bátorság, halál. Ezek az alapelvek a BUSHIDÓ-ban a „Harcos útjában" vannak lefektetve, amelynek íratlan törvényei az eszményi harcost termelték ki. Ehhez még hozzájárult a Zen, mint a szamurájok vallása. A békés belenyugvást hirdető tanításnak nem a vallásos végcélja érdekelte őket, hanem a segítségével elérhető állandó nyugalom és félelemnélküliség, az „énfunkciók" elvesztése, vagyis az olyan pszichológiai gátak feloldása, mint pl. a halálfélelem. Ahogy a Tokugawa sógunok híres 530