A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Művészettörténet - Bíró Katalin: Egy parasztpárti politikus a népművészetről 1947-ben

kultúra magas kultúrává emelkedhetik. A három út fölvázolása egyben a népművészet lehetséges helyének kijelölése a kulturális szférában. Bár a parasztpárt kulturális kérdésekkel foglalkozó ideológusai körében ekkor általánosan elfogadott nézet volt, hogy az első lehetőség a dolgok természetéből következően valóra válik, a Biibó István-i meghatározás ezzel szemben meglehetősen korlátozottnak látta megvalósulását: „Mindenekelőtt semmi akadálya, hogy önkéntesen, tudatosan és alkalojmszerűen őrizze a parasztkultúra bizonyos javait, . . .". A továbbiakban leírja, mit ért önkéntesség, tudatosság és alkalomszerűség alatt és miért tartja ezeket fontos feltételeknek a parasztkultúra ápolásában. E gondolatai ugyancsak újak, s egyben először kerülnek bennük megfogalmazásra és rendszeres — bár rövid — kifejtésre azok a módozatok, ahogyan a népművészet produktumai a továbbiakban ténylegesen léteztek, és amelyek valójában a hetvenes évek magyar népművészeti reneszánszának is alapját jelentették — hozzátéve persze azt, hogy a cikk megjelenése idején és a közvetlenül következő évtizedben nem ez volt az általánosan jellemző és hivatalosan, államilag és politikailag is támogatott értelmezése a népművészet ápolásának. „ ... kell, hogy önkéntes legyen, vagyis független mindenféle, akár csak erkölcsi erőszaktól is, mely ezt paraszti vagy magyar kötelességnek állítaná be ... a parasztkultúra megbecsülésének egyetlen és igaz forrása az a meggyőződés, hogy annak alkotásai is szépek, .. ." Érdemes felfigyelni arra, hogy Bibó István — ez az előzőekből magától rétetődően következne, de itt megfogalmazást is nyer — miként a parasztságot sem tekinti a sajátos nemzeti érdekek egyedül hivatott letéteményesének, a népművészetet sem látja a magyar művészet, kultúra egyedüli vagy legfontosabb forrásának vagy jellegmeghatározó tényezőjének. A tudatosságot úgy értelmezi, hogy „az érdekeltek világosan tisztában legyenek azzal, hogy elmúlt társadalmi és kulturális feltételekből fakadt formákat őriznek". Ez azonban nem zárja ki az érzelmi elkötelezettséget e művészet iránt. Az alkalomszerűség pedig azt jelenti felfogásában, hogy e kultúra művelői ugyan már a városi kultúra köréhez tartoznak, kötetlen alkalmakkor azonban fölidézhetik a parasztkultúra emlékeit. E gondolatokban nyilvánvaló megérthető, hogy a paraszti kultúra ápolása Bibó István szemléletében nem jelenti a zárt paraszti kultúra világába rekedt állapot szükségszerű fenntartását, ellenkezőleg, úgy látja, hogy a parasztság emberi fölemelkedéséhez elkerülhetetlenül szükséges, hogy megismerje

v

és magáévá tegye, élni tudjon a „városi" kultúra javaival. A paraszti kultúra megbecsülésének másik formáját a korabeli mindennapi tapasztalatok alapján látta Bibó István szükségesnek. Mivel a vitacikkek éppen ezen a ponton kötöttek bele írásába, érdemes ezt a részt hosszabban idézni: „...ahol a parasztikultúra szépségéről nem alakul ki őszinte meggyőződés, ott szemléljük, sőt siettessük aggodalom nélkül a parasztság kulturális városiasodásának folyamatát még akkor is, ha ez bizonyos, sőt nagy részben selejtesebb kultúrát jelent is, mint amilyen az elhagyott népi volt. Igyekezzünk azonban ezen keresztül minél nagyobb részt rávezetni a városi, magas kultúra egészen magasrendű értékeire, ... és akkor néhányan egyszer fel fogják fedezni a népi . .. szépségét is." Ez valóban eretnek gondolatnak tűnhetett a lelkes népmentők, népnemesítők szemében. Pedig Bibó István meg is indokolta elképzelése 342