A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Művészettörténet - Bíró Katalin: Egy parasztpárti politikus a népművészetről 1947-ben

jogosságát: „ ... annak felismeréséhez, hogy a parasztművészet egyszerűségében szebb, arányosabb és értékesebb, a paraszt állapotban nehezen lehet eljutni, hanem csak a magas kultúra felől." A mindenáron való egyenlősdi hívei előtt még égrekiáltóbb lehetett e gondolat folytatása, amelyben Bibó István realitásérzéke, tisztánlátása és politikusi őszintesége nyilatkozott meg: „Ez az út természetesen nincs nyitva mindenki előtt, és nyilvánvaló, hogy sokan meg fognak rekedni a selejtes, másodrendű kultúra fércműveinél. De ha a városi kispolgárság többsége szintén ezekkel él, akkor viseljük el, hogy a parasztság komoly része is ide akar ,emelkedni', s ezen ne külön parasztkultúrával, hanem az egyetemes kultúrpolitikával akarjunk segíteni." E gondolatnak fontos tartalma, amellyel arra a módra utal, ahogyan a parasztság emberi fölemelkedését a társadalom egészébe egyenrangúként kívánná látni. Az utolsó fejezetben a harmadik módozatról ír: „ . . . legtermékenyebb, de még inkább csak bizonyos területeken alkalmazható útja a parasztkultúra megbecsülésének, hogy ott, ahol lehet, magas kultúrává teszszük, és megpróbáljuk a városi selejtkultúrával való élés siralmas közjátékát, ha lehet, egyszerűen átugrani." Az ilyen irányú transzformáció lehetőségeinek részletes, alapos kidolgozását jövőbeli feladatként jelöli meg gondolatmenete végén, amelynek során a lakberendezés területéről említ egy példát és elvi állásfoglalását csupán néhány vonással rajzolja konkrétabbá. Három dolgot hangsúlyozott, amikor a népművészetet a magas kultúrával hozta vonatkozásba: azt, hogy ez csak a parasztkultúra bizonyos területein, egyes megoldások esetében alkalmazható; hogy ez a népművészet számára felmélkedést jelent egy magasabb színvonalra; és hogy ez kizárólag a „szépség és célszerűség" követelményei szerint mehet végbe. Az első sajátosság hangsúlyozásában benne foglaltatik, hogy a parasztkultúrát, a népművészetet ebben az összefüggésben nem úgy tekintette, mint megbonthatatlan egységet, amelyet a maga egészében kellene valamilyen vonatkozásba hozni a magas művészettel, hanem ügy, hogy annak csak bizonyos elemei értékállók és integrálhatók az esztétikum szférájába. Azt azonban, hogy ezek az elemek voltaképpen mik — motívumok, témák, egyes műalkotások, vagy műtárgy szerkezeti sémák, esetleg alkalmazási módszerek vagy valamiféle, anyagszerűségében kevéssé körülhatárpiható szellemiség vagy maguk az értékmegfogalmazások, a közvetített emberi-etikai-esztétikai értékek azok vagy más tartalmi jegyek — ezt nem konkretizálta, ebben a jelentésben minden esetben a „megoldás" szót használta. A második sajátosságot, a felemelkedés tényét „a parasztkultúránál való megmaradás" és „a hozzá való visszatérés" lehetőségeivel szemben hangsúlyozta és ebben, ki nem mondva, az is benne foglatatik, hogy ehhez az alapot csak az a lehetőség adhatja, hogy a parasztkultúra tényei tiszta esztétikai értékek hordozóiként is felfoghatók. Ami a transzformáció során a „szépség és célszerűség" szempontjainak érvényesítésében kifejezésre jut, az ugyancsak a parasztkultúrának, mint művészeti szférához tartozó tevékenységnek és teljesítménynek az értelmezését jelenti, amely csakis e szféra szempontjai szerint élhet tovább, maradhat fönn, ilyen minőségében tehát az eredetére, a társadalmi-történeti meghatározottságra utaló történeti értékeivel szemben esztétikai értékeit hangsúlyoza. Ez az értékelési szempont nyilatkozik meg abban a hangsúlyosan szerepeltetett kifejezésben, amely343