A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Művészettörténet - Bíró Katalin: Egy parasztpárti politikus a népművészetről 1947-ben

kek képviseletének kérdésében is: ,,Tudni kell, hogy a központi kérdés nem a parasztkultúra fenntartása, hanem a parasztság teljes mértékű emberi felemelkedése." A parasztkultúra szerepe — a nemzeti kultúrában elfoglalható helyén túl — a parasztság vonatkozásában csak aszerint ítélhető meg, hogy segíti-e az emberi felemelkedést vagy gátolja. Itt egy fontos logikai fordulat következett be Bibó István okfejtésében: eddig azt vizsgálta, mit tehet a parasztság és parasztpárt a parasztkultúra érdekében, egyáltalán szükséges-e tennie valamit — most azonban egyértelműen megmutatkozott, hogy az alapvető kérdés számára — és pártja számára — az, hogy mit lehet tenni a parasztkultúra révén a parasztság fölemelkedése érdekében. Válaszként két utat jelöl ki, amelyen a parasztkultúra, a népművészet szervesen beépülve az össznemzeti kultúra rendszerébe hozzájárulhat az alapvető társadalmi cél eléréséhez kedvező kulturális közeg kialakításához: ezek pedig egyrészt az alkotások megkímélő megőrzése, másrészt „a parasztkultúra egyes javainak a magas kultúra szintjére való emelése". Bibó Istvánnak az az eddig kifejtett véleménye, amely szerint a parasztkultúra megszűnt teremtő kultúra lenni és a parasztságnak nem lehet „erkölcsi vagy nemzeti kötelessége" ennek, ha nem is művelése, de legalább változatlan megőrzése, az, hogy a népművészetet, a parasztkultúrát nem próbálja összekapcsolni valamiféle nemzeti művészetre irányuló törekvéssel vagy nem szán neki meghatározó, csupán esetleges szerepet a formálódó, új műveltségeszményben — ez a gondolat nyílt kihívásnak kellett hogy tűnjék számos parasztpárti politikus, vagy a parasztpárthoz, a népiekhez közelálló közéleti személyiség szemében. Azok szemében, akik a népművészetnek meghatározó szerepet szántak az új magyar művészeti és kulturális életben, mivel mind a közelmúlt egyrészt ezoterikusnak, másrészt színvonalatlannak ítélt polgári magas- illetve tömegkultúrájával szemben, mind az egykorú külországi „városi kispolgári giccs beáramlásával" szemben ebben látták a jövendő magyar kultúrájának még nem kompromittált, osztályszempontból is posszibilis letéteményesét. De ha mindez erősen vitatandó véleménynek tűnhetett is, még inkább számíthattak az ellenvetésekre a következő fejezetben kifejtett gondolatok. Ezek során ugyanis az előzőekben fölvetett szempontok szerint fejti ki a megvalósíthatónalk tűnő lehetőségeket annak elérésére, hogy a parasztság megbecsülje saját társadalmi csoportja egykori kultúráját, és azt, hogy az erre való rávezetés egyben erőszak nélküli legyen és semmiképpen ne jelentsen akadályt a parasztság fölemelkedésében. A cikk második felében vázolt gondolatsor nyitó kérdése: „Mi tehát az útja a parasztkultúra olyanfajta megbecsülésének, mely nem jelenti egyben a megkövesült parasztállapot fenntartását?" E kérdésben a parasztpárt és parasztkultúra viszonyának korábbi kétoldalú fölvetése egyszerre fogalmazódik meg, s ebben lehetőség nyílik a párt e viszonyban elfoglalt helyének valamint elvi és közvetlen gyakorlati irányító feladatainak kijelölésére is. Válaszában három utat lát megvalósíthatónak: 1. a parasztság meggyőződésből megőrizheti a népművészet bizonyos javait, 2. a parasztság kulturális városiasodása révén a magas kultúrával kapcsolatba kerülve fedezheti föl a népművészet értékeit, 3. a paraszt341