A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Művészettörténet - Bíró Katalin: Egy parasztpárti politikus a népművészetről 1947-ben

és egyidejű közösségi tapasztalatok szabályozó ereje, mint az individuális alkotófantázia, az eredetiség, újdonság sokadrendű érték tényezője az alkotásnak, és így ezekben elsősorban közösségi teljesítmények összegződését láthatjuk; másodsorban „nem egyéni helyzeteket old meg, hanem mindenkire szigorúan érvényes paraszti zsinórmértéket tartalmaz". A társadalom alatti helyzetbe szorított állapotból és a paraszti munka kötöttségeiből származó kohéziós erő olyan közösségi életformát teremtett, amelyben az egyéni életsorsok alapkérdéseire a lehetséges megoldások módjait a közösség szabályozó ereje jelöli íki és az egzisztenciális kérdések is közösségi élményként transzponálódnak a parasztkultúra alkotásaiban. (Erdei Ferenc a Parasztokiban e helyen azt fejtegeti, hogy az alkotó személy valójában nem magát, hanem az általa is betöltött társadalmi szerepet is képviseli.) Az általános jelleget úgy értelmezi, hogy az alkotás és befogadás hivatásszerűen nem válik szét, a közösség minden tagja lehet alkotó és (befogadó egy személyiben, ami összefügg e kultúra elemiként jellemzett vonásaival, kisebb fokú differenciáltságával. A három sajátosság közül Bibó István a parasztkultúra elemi jellegét emeli ki, mint legdöntőbbet a kérdésre adandó válasz körüli eligazodásban, mert elsősorban ez határozza meg a művészi kifejezés lehetőségeit. Ebből fakad a népművészet alkotásainak „páratlan mértéktartása és arányossága". A három sajátosság fölvázolásával Bibó István a népművészetnek olyan jellemző jegyeit emelte ki, a kontextusnak megfelelően, amelyekben az különbözik a magas művészettől — szóhasználata révén azonban ezeken keresztül azokat a jegyeit is meghatározta egyúttal, amelyek miatt az egyáltalán művészetnek tekinthető: célja a „művészi kifejezés", mégha ennek lehetőségei korlátozottabbak is, mint a magas művészeté; konkrét emberi „teljesítményekiben" objektiválódik; tartalma egzisztenciális és sorskérdésekhez kapcsolódik; közösségi érvényű morál hordozója; valamilyen megoldások „rendszere", ami magában foglalja, hogy sajátos belső logikával rendelkezik, viszonylagosan autonóm, jelenség. Ezen a ponton mintegy gondolati zárójelben elkülöníti az utolsó csaknem 'száz évnek a bomló paraszti életforma talaján kialakult „színpompás" népviseletét, népművészetét,és példaként Szabó Zoltánnak a Cifra nyomorúságban leírt tapasztalataira hivatkozik. Ebben a gondolatban a népművészetnek történetiségében való fölfogása dominál. A következő lépésben a föltett kérdésre adandó válaszát egy ellentétpárnak a föl vázolás ával készíti elő, amelynek egyik pólusán a fejlődésben megrekedt vidékek túlburjánzó népviselete, annak üzleti üggyé válása, a másik pólusán a gazdaságilag, társadalmilag mobilabb vidékek viseletének kevésbé ismert volta szerepel. Ezek alapján magától értetődőnek tűnik következtetésként a bevezetésben megfogalmazott kérdésre adott egyértelmű és határozott válasza: „Világos, hogy ezt a termelés és munka nyűgében keletkezett parasztkultúrát nem lehet teremtő állapotában fenntartani. . ., mert ehhez fenn kellene tartani azt a szűk és szoros állapotot, amelyben a népkultúra javai létrejöhetnek." Az újdonság ennek a gondolatnak határozott és egyértelműen megfogalmazott továbbf űzése: „De nem lehet szó a parasztkultúra ápolásáról abban az értelemben sem, hogy azt az akárcsak erkölcsi vagy nemzeti kötelezettséget tulajdonítsuk a parasztnak, hogy ha már újat nem is te339