A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Holló László Kossuth-díjas festőművész születése 100. évfordulója alkalmából a Déri Múzeumban rendezett Emlékülés 1987. március 5. - Kovács Péter: Holló László és az alföldi festészet problémája

Kovács Péter Holló László és az alföldi festészet problémája „Alföldi festő" volt-e Holló László? Ezt a kérdést Holló csaknem minden méltatója fölteszi, hogy aztán hangjában több-kevesebb bizonytalansággal, elutasítsa. A válasz egyértelműbb lenne, ha maga az „alföldi festészet" fogalma nem okozna külön problémát. Jómagam mostanában már tettem egy kísérletet ennek körüljárására,

1 a Holló-centenárium azonban jó alkalom a kérdés újabb vizsgálatához. Az Alföld táját — mint ez közismert — a múlt század közepén egy osztrák festő, August von Pettenkofen fedezte föl a művészet számára. Azóta persze sok minden történt, s mára (de már jó ideje) az „alföldi" jelző már nemcsak a tájat jelöli, hanem szinonimájává vált annak, hogy magyar, annak, hogy népi, és annak is, hogy forradalmi, és annak is, hogy realista. A fogalom ezzel egyszerre összefonódott mint stílusindítással, a Munkácsy-hagyománnyal és azzal a szociografikus érdeklődéssel is, amely a század eleje óta foglalkozik (különböző szinten és különböző intenzitással s időben más-más indíttatással is) a paraszti életforma, a paraszti sors és munka kutatásával, értékelésével. — És persze, nem hiányzik e jelző, az „alföldi", hangulatából mindannak, amit fölsoroltunk a pátoszos, romantikus szemlélete sem. — De ugyanúgy hozzátartozik mindennek a félreértése, sőt a visszaélések sora is: csalárd próbálkozások az alföldiség tartalmi-érzelmi vonatkozásainak kisajátítására, meglovaglására. Az „alföldi" jelző — s ebben mindenki egyetért — legelsősorban földrajzi fogalmat jelent. Mint ilyen, természetes jelzője minden olyan anyagi vagy szellemi terméknek, amely erről a vidékről származik. Az „alföldi festészet" kifejezés esetében azonban ennél többről van szó, hisz gondoljuk csak meg, hogy ennek tartalma mellett mily kevéssé van jelentése az olyan összetételeknek (bármennyien is próbálkoztak meghonosításukkal!), mint amilyen a „dunántúli festészet", „felvidéki" vagy akár a sokkal kézenfekvőbbnek tűnő „erdélyi festészet" is. Pedig az „alföldi festészet" összetétel nem is igen régi keletű: nem tudnám megmondani, hogy ki és mikor használta először művészettörténeti kategóriaként. Inkább csak gyanítom, hogy a felszabadulás után született meg, de az igaznak látszik, hogy a húszas évek előtt egyszerűen senkinek eszébe sem jutott! Annak ellenére nem jutott senki eszébe, hogy Tornyai, Koszta és a többiek életművük javát, vagyis azt a teljesítményt, amely gyakorlatilag máig hitelesíti e kategóriát, bizony jórészt a század első két évtizedében hozták létre. Abban a két évtizedben azonban az „alföldiek" mellett ott volt Nagybánya, az volt egy RipplRónai festészetének virágkora, ott voltak a Nyolcak, s mellesleg ez a kor volt a szecesszió kora is. — Folytassuk? Azt hiszem, ennyi is magyarázza, hogy a kritika és a művészettörténet számára miért csak lényegesen később vált igazán érdekessé az, amit Tornyaiék csináltak! — Másrészt maga az Alföld is: a történeti Magyarországnak csak az egyik tájegysége volt, melyet lehetett szeretni, összehasonlítani, de akár 1 Az alföldi festészet. In: Magyar művészet 1919—1945. (Szerk. Kontha Sándor.) 282—285. 421