A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Bodolay Géza: Irodalomtörténeti kézikönyvek és az irodalmi diáktársaságok

önképzőköröknek nevezi a társaságokat) kimaradt a pesti kispapoké Dayka Gábor körül. Ez a társaság meg-megszűnve, majd ismét újjászerveződve több neves írót nevelt a reformkorban is. Kimaradt e bevezetőből a nagyenyedi diákok társasága, amely pedig már 1792-ben jelentkezett a nyilvánosság előtt Próba című (300 lapos) zsebkönyvével. A Próba előszava rávilágít a diáktársaságok szerveződésének egyik legfőbb okára: „Kedves Anyai Nyelvünkhez buzgó Szívünk indított-fel, hogy ott, a'hol a' Nagyobbak meg-indúltak elöli, mi-is Ifjak az ö töréseken próbát tegyünk. [...] Mi még Ifiak vagyunk, és tsak abban a' Kertben köttyük a' Koszorút, mellyben Bárótzi, Szabó, Horvát, Pétzeli és Gyöngyösi nevelik a' virágokat." Már csak azért is kár, hogy erre a nagyenyedi társaságra és zsebkönyvére nem hívták fel a figyelmet itt tárgyalt kézikönyveink, mert ha ezt megteszik, akkor talán nem született volna meg egy Moliere-recepciónkat illető téves elmélet a Világirodalmi lexikon Moliere-szócikkében (8/504. p.): „Magyarországon Moliere-t először az iskolai színjátszás fedezte fel a 18. sz. elején. A nagyenyedi tanuló ifjak társasága már 1722-ben két Moliere-fordítást készített (Az erőszakos házasságot és A kénytelenségből való orvost)" Túl szép lenne, ha a nagyenyedi diákok majdnem hetven évvel megelőzték volna koruk magyar irodalmát (a lexikon következő évszáma 1789 a magyar Moliere-fordítások időrendjében). Nem a régi iskolai színjátszás, hanem az új társasági mozgalom fedezte fel a maga számára Moliere-t. Az ő fordításában is csak pár évvel a „nagyobbak" nyomában tettek próbát a diákok. Ezt a két fordítást ugyanis 1792-ben adták ki az említett Próba című zsebkönyvben a 165—300. lapon: „Fordíttatott frantziából a' Társaságnak egy Tagja által 1791 -ben." így is nagyon szép teljesítmény! A MIT harmadik kötetének a bevezetését e hiányok ellenére is biztató kezdetnek tekintettem a társaságok jelentőségének méltányolása szempontjából. A további fejezetekben azonban elmaradt a részletező folytatás. A felvilágosodás korában mindössze három helyen említenek meg a szerzők két társaságot, a debrecenit Csokonai, illetve a sopronit Kis János és Berzsenyi fejezetében (bár az utóbbi diákkorában nem is volt tagja a társaságnak, csak később választották tiszteleti taggá, majd pedig fiai arattak benne sikereket). Szerencsésen mindhárom esetben társaságra] olvashatunk, nem önkép zőkörxöA. (A fentebb mondottak alapján kiemeléssel jelzem a MIT-ből és a MIL-bői vett idézetekben az önképzőkör szó — szerintem anakronisztikus, tehát helytelen — használatát.) A reformkornak már a bevezető tanulmányából is (363—366. p.) teljesen kimaradt a társaságoknak olyanféle méltatása, amilyet a felvilágosodás kori próbálkozásokról olvashatunk. Pedig ez a korszak a társaságok felvirágzásának a kora. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a reformkor második írónemzedékében (a harmincas években indulók közt) már sok olyan jelentős író volt, aki valamelyik társaságból lépett be az irodalmi életbe. Nyilván nem véletlen, hogy a kor ifjúságának éppen a társaságokba tömörülő töredékéből, az iskolázott ifjúságnak a „kovászából" kerültek ki azok, akiket ma is számon tarthat az irodalomtörténet. Kézenfekvő lett volna tehát, ha A szellemi élet reformja című fejezetben, az Akadémia és a Kisfaludy Társaság után (390. p.) külön helyet kaptak volna az írókat és tudósokat dajkáló diáktársaságok is. Végül a negyvenes évek ifjú írói közt csak elvétve találunk valakit, aki nem volt korábban tagja valamelyik társaságnak. Mégsem kapott a mozgalom külön méltatást ennek a tíz évnek a bevezetésében sem (549—555. p.). Szó van ugyan benne Kazinczy Gábor „irodalmi szervezkedésé"-ről, a Tízek Társaságáról és Vasvári Pál tevékenységéről, „amely az évtized közepén a pesti egyetem köreiben kezd kibontakozni" (550. p.), nem derül azonban fény arra sem itt, sem másutt, hogy Kazinczy Gábor és 361