A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Bodolay Géza: Irodalomtörténeti kézikönyvek és az irodalmi diáktársaságok

fejezte be levelét: „Fogadjátok el áldásomat: éljetek szerencsésen; emlékezzetek ezentúl is rólam, a' férfiról, ki felette keveset tehetett, de sokat 's vérző szívvel küzdött." Wesselényi két évvel bebörtönöztetése előtt többek közt ezt mondta a kolozsvári unitárius kollégiumi diáktársaság küldöttségének, amely névnapján köszöntötte: „Vigyék meg azon társaságnak, vigyék meg és mondják meg minden ifjaknak, hogy én azon pályán, melyen indultam, melyen hazám' boldogságát elémozditni törekszem, oly' erőssen, oly' férfiason állok, hogy engem sem az önkény, sem az erőszak, vagy ajándék el nem tántorít, soha el nem hidegülök, vagy el nem rettenek; melyet ha cselekedném, vessék gúnyosan szememre, és tagadják meg töllem bizodalmokat, barátságokat. Vigyék meg Társaságoknak, hogy szeretem én, midőn az Ifjak önművelődésekre önként egyesülnek. [... ] Köszönöm, ifjú Barátim! barátságokat, — köszönöm; és tisztelem Társaságokat, és oskolájokat." Miközben maradiság és haladás harca folyt a társaságok engedélyezése vagy betiltása miatt, a merészebb társaságok tovább működtek egészen a forradalomig. A Soproni Magyar Társaság még 1847 májusában is megrendezte hagyományos nyilvános év végi örömünnepét. „Valóban sajnos, ha illy ártatlan és hasznos czélu társulatok fensőbb helyen félreértetnek" — írta az örömünnepről az Életképek levelezője, Torma, színlelt naivsággal. (Egyik forrás szerint Vas Gereben, másik szerint Golub Vilmos rejtőzött e név mögött. Akár egyik, akár másik: mindketten a győri joghallgatók társaságának alapító tagjai voltak, onnan kerültek Sopronba; hogy azután egy év múlva a Nép Barátja szerkesztőségében folytassák a társaságokban kezdett írói munkát.) Leírta Torma, hogy „az ünnepély színhelye, a' főtanodai szónokterem, alkalmilag, egyszerű csínnal diszittetett, jelesb szónokaink, és koszorús költőink, ugy egyéb innepelt művészeink arczképei foglalván el a' zöldfüzéres falazatot". Az egykori társasági jegyzőkönyvből pontosan megtudhatjuk, amit nyilván Torma is jól látott, de — érthetően — nem publikált: három „jelesb szónok", mégpedig Kossuth, Wesselényi és Deák „nagyobbszerü képe" díszítette a falat „a' szónok-szék felett", mellettük jobbról Petőfi, Vörösmarty és Garay, balról pedig Barabás, Lendvay és Liszt „kisebbszerü képe" függött a „koszorús költők" és „ünnepelt művészek" képviseletében. „Fensőbb helyen" tehát korántsem érthették félre a dolgot. Nagyon jól tudták, hogy az ellenzék vezéreinek és ezeknek a költőknek és művészeknek az így megnyilvánuló tisztelete milyen veszélyt jelent az abszolutisztikus hatalom és kiszolgálói részére. Ezt a demokratikus, haladó ifjúsági mozgalmat, amely olyan sok írót, publicistát és tudóst nevelt; amely rövid idő alatt hallatlanul megnövelte az olvasóközönséget; elősegítette a magyar nyelvű művelődés, a magyar színjátszás ügyét, összefoglalóan és jelentőségének megfelelő részletességgel ismertetni kellett volna irodalomtörténeti kézikönyveink idevágó fejezeteiben, illetve szócikkeiben. Összefoglaló értékelések a MIT-ben A MIT harmadik kötetének bevezető tanulmányát olvasva azt reméltem, hogy végre egy összefoglaló irodalomtörténetben is illő helyükre kerülnek a társaságok: „Bessenyei programja szerény intézményes keretek közt kezd megvalósulni. [...] A kisebb írói társasagok [...], a diák önképzőkörök (a pozsonyi kispapoké 1785-től, Fejér György körül; a pesti egyetemé; a debrecenieké Csokonai körül; a pozsonyi evangélikus líceumé; a Soproni Magyar Társaság Kis János körül) és a nagyon kevés irodalmi szalon [... ] voltak az irodalmi élet kezdetei és kezdetleges fórumai." (20. p.) Kár, hogy ebből a helyes értékelésből (amelynek szintén szépséghibája, hogy 360