A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Néprajz - Dankó Imre: Rendkívüli vételformák, szerzési módok

mányok szigorú keretei között élnek. Az állandóság teszi lehetővé, hogy ezeket a jogi szabályozókat, a joghagyomány vonatkozó tételeit általánosan ismerjék, elismerjék, és az ezek betartásával végbemenő adásvételeket jogosnak, törvényesnek érezzék. Más a helyzet az ideiglenes, helyi jelentőségű rendkívüli árucsere-kapcsolatokkal. Ezeket a kapcsolatokat vagy egyáltalán nem, vagy csak hiányosan szabályozták jogilag. Gyakran magukat a jogi szabályozókat nem is lehet ismerni, s ezért a benne részt vevőkben méltán támad fel a jogtalanság, a kiszolgáltatottság, sőt a kifosztottság érzete. Nyilvánvaló, hogy ebben a kategóriában foglal helyet, vagy valahogy ehhez a kategóriához kapcsolódik az árucsere-kapcsolatokban megtalálható visszaélések (például csalások is) zöme. Mindez azonban csak akkor válik érthetővé számunkra, ha az elvi bevezetés után, ezeknek a szempontoknak a figyelembevételével egyenként szólunk a rendkívüli vételformákról. Ahogy majd látjuk, ezeknek a rendkívüli vételformáknak egy néhánya egyáltalán nem rendkívüli, hanem hosszú idő óta ismert, gyakorolt árucsereforma, ami a környezetében végbement gazdasági, társadalmi és kulturális változásoknak megfelelően változott, sőt intézményesült is. Minden árucsere-kapcsolatot, az úgynevezett rendkívüli árucsere-kapcsolatokat is, az ott és akkor érvényes tulajdonviszonyok határozzák meg. A hagyományokon nevelkedett jogérzetnek döntő szerepe van abban, hogy ki, mit, mikor, milyen körülmények között érez a magáénak, illetve tud a tulajdonának. A jogérzet dönt abban is, hogy a tulajdont mily mértékben tartja valaki magáénak, korlátozza-e valamilyen joghagyomány vagy jogszabály, például az eladásában vagy a megsemmisítésében. A természeti népek körében az a tulajdon, amiért a tulajdonos közvetlenül megdolgozott. A vad azé, aki elejtette, a termés pedig azé, aki összeszedte, összegyűjtötte. A javak cseréje közvetlen csere lévén, a cserélt anyagot, terményt, esetleg terméket is tulajdonának tekintette, olyannak, mint amiért megdolgozott. A fejlettebb társadalmakban sokrétűbbé vált a tulajdon. Az egyéni tulajdon mellett kialakult a kisebb-nagyobb közösségi tulajdon is, a csere kiszélesítése révén, majd pedig az értékközvetítővel való adásvételre való áttéréssel a tulajdon fogalmát egyre bővítették, illetve gazdagították. Az egész árucserét, ha úgy tetszik, a javak cseréjét viszont tulaj doncserének minősíthetjük. Ez a tulajdoncsere, amint az eddigiekből is láthattuk, hagyományos, azaz rendes utakon-módokon és ahogy látni fogjuk, ám ugyancsak hagyományos, de kevésbé „rendes" utakon-módokon ment, illetve megy végbe. Annak hangsúlyozásával, hogy áttekintésünk vázlatos és korántsem teljes, sőt még csak teljességre sem törekvő, a következő rendkívüli vételformákat és szerzési módokat soroljuk fel és jellemezzük pár szóval: 1. ADOMÁNY, általában ellenszolgáltatás nélküli segítségnyújtás. Állhat bármiből, ami az adományozott számára segítséget, támogatást jelent. Ma már legtöbbször pénz formájában adják. Az adományok említésre méltó fajtái a különféle alapítványok. Legismertebbek az iskolai alapítványok, ösztöndíjak, amelyeket meghatározott céllal, jól körülírt módon tanulók részére tesznek azért, hogy tanulmányaikat zavartalanul végezhessék. Az adományok különös csoportját képezik az úgynevezett szeretetadományok, amelyek közé soroljuk a koldus-, gyűjtőadományokat is.

6 6 Tárkány Szűcs Ernő:A vásár és jogi népszokásai (Szöllősi Gyula szerk.: Vásártörténet — hídi vásár. Debrecen, 1976.) 333—376.; Uő.: Magyar jogi népszokások. Társadalomtudományi könyvtár. (Bp., 1981.) (Továbbiakban: Tárkány Szűcs 1981.); AtzélBéla. Kereskedelmi vétségek. (Bp., 1907.); Csizmadia Andor—Kovács Kálmán—Asztalos László; Magyar állam- és jogtörténet. (Bp., 1978.); Beér János és Csizmadia Andor: Történelmünk a jogalkotás tükrében. Sarkalatos honi törvényeinkből 1001—1949. Nemzeti könyvtár. (Bp., 1966.); Adomány: In: BenkőLoránd, Kiss Lajos, Papp László szerk.: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. (Továbbiakban MNyTESz.) I. (Bp., 1967.) 95.; Szabó T. Attila szerk.: Erdélyi magyar szótörténeti tár. (Továbbiakban: EMSzT.) I.(Bukarest, 1976.) 103-104. 187