A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Néprajz - Varga Gyula: A zelletermesztés hagyománya Monostorpályiban

merték a hasurázást (Itt: hacurá). Tehetősebbek üvegtetőt is csináltattak, de a kései fagyok elleni védelmet főként a melegágy hőmérséklete adta, s az, hogy igyekeztek a melegágyat védettebb helyeken építeni. Váratlan lehűlés esetén sokan kóróval, vászonponyvával, lepedővel takarták le a palántákat. Újabban itt is terjed a fóliasátor. Ez biztosabb védelmet ad, de csökkenti a növények ellenálló képességét. Az elvetett mag mennyiségét illetően különböző vélemények vannak. Egyesek 6 m hosszú melegágyba 3 kanál magot vetnek, mások ugyanennyi magot 10 m-es melegágyba vetnek el. Túri Gyula (69 éves) szerint 10 m-re elég lenne két és fél kanál mag is, de három már bőséges. Vetés előtt a magot homokkal keverik, hogy egyenletesen tudják az igen apró magot elhinteni. Újabban sokan úgynevezett hidegágyban nevelik a palántát. A hidegágy úgy készül, hogy a frissen megganézott földet felássák, elgereblyélik, rátesznek jó kétujjnyi magházat,le\ocsolják, kis deszkával vagy lapáttal letapogatják, rávetik a kicsíráztatott magot, ezt magházzal lefedik, locsolják, újra lapogatják. A hidegágy mérete hasonló a melegágyhoz, de erre most már minden esetben fóliasátort készítenek. így hamarabb megnő a palántánakvaló. Mind a melegágy, mind a hidegágy készítése férfimunka volt. Szomszédok sokszor összeálltak, hogy segítsék egymást, amit aztán alkalomadtán visszasegítettek. A magból kikelő palántákat az asszonyok rendszeresen locsolják, gyomlálják. A palánták kb. két hónap alatt fejlődnek annyira, hogy kiültethetők. Sokan palántát is adnak el. Ilyenkor „méterre" adják. Az egy méter széles melegágyból egy méter hosszú szakasz, vagyis egy négyzetméter jelent egy egységet. Ennek ára 1987 tavaszán 200—250 forint volt attól függően, hogy milyen sűrű, milyen fejlett volt a palánta. A palánták kiültetése május közepétől június végéig tart. Sokan ezt is összefogva, „kalákában" végezték. Rokonok, szomszédok, 6—8 asszony összeállt, s megegyezés szerinti sorrendben ültették ki egymás palántáit. A sorrendben előre került, akinek több földje volt, az idősebbek és a szülők, ha a fiatalok segédkeztek. Ha a maguk ágyasaiból palántáltak, akkor előbb a fejlettebb szálakat válogatták, hogy a végére a vékonyabbak is megerősödjenek. Az egynapi ültetésre szánt palántákat kora hajnalban szedték ki a melegágyból, kosarakba rakták, s aki tehette, szekérrel, aki nem, karon vagy targoncával vitte ki az előkészített földre. Míg a talaj előkészítése minden esetben férfimunka volt, régebben magát a palántaültetést mindig nők végezték. Ma már csak igen halvány emléke él annak az időnek, amikor nem sorba, hanem összevissza ültettek. Még emlékeznek arra, hogy az asszonyok lábbal taposták ki a leendő sorok helyét. Ebben az esetben azonban a sorok távolsága a leggondosabb munkával se volt egyenletes, ezért az ilyen parcellákat csakis kézi kapával lehetett művelni. (Kis kerti parcellák esetén ma is előfordul ez a fajta sorkijelölés.) Mióta a lovas kapa elterjedt, tehát az 1930-as évektől, mind gyakoribb az utalóvahdXó sorkijelölés. Az utalóegy 3—5 foggal ellátott nagy gereblye, melyet férfiak húznak végig a parcella hosszában. Ezzel a módszerrel már centiméter-pontossággal ki lehet jelölni a sorokat. Az utalófa által húzott vonalak mentén haladtak, aztán az ültetőasszonyok, akik a kertészetből jól ismert, 30—40 cm hosszú, görbe ültetőfávalültotték sorba a palántákat, 20—25 cm-es tőtávolságra. A sorok távolsága régebben kisebb, újabban 40 cm, hogy közte a gépi kapa eljárhasson. Ha elég nedves a föld, a palántákat nem locsolták. Régebben felszántott, szikkadt talaj esetén azonban hordóval vitték ki a vizet, s az előre szúrt lyukakba kerti locsolóval bőségesen vizet öntöttek. Maga a palántálás nagy figyelmet, gondosságot igénylő munka volt. Ügyelni kell, hogy ültetés közben a palánta meg ne sérüljön. Se mélyre, se magasra ne kerüljön: ha a gyenge sarjadó szikleveleit leföldelik, megfullad, ha nem elég mélyre helyezik, kiszárad. Ezért ezt csak gyakorlott 179