A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Történelem, műemlékvédelem - Surányi Béla: A Hortobágy hasznosításának kérdése a XIX–XX. században

1927-ben bevezetik a rendszeres törzskönyvezést és a kézből való párosítást. Az ellenőrzött állomány létszáma: 120 db tehén, fele-fele arányban a város és a gazdák jószágaiból. A város tulajdonában 44 db tenyészbika volt. A szigorú tenyésztési elvek a gyakorlatban másként valósultak meg, s érthető a DGE aggodalma:

138 a Hortobágyra kihajtott szarvasmarhák fajtaelkülönítésére nem került sor, így a szürke marha és — zömében — szimentáli fajta egyedei keveredtek. 1927-ben Debrecen határában a 14 110 db marhából a nyugati fajta — elsősorban szimentáli és magyar pirostarka — létszáma 720 db-bal több volt, mint a szürkéé. Az elbitangolt állatok keveredése óhatatlanul is bekövetkezett, jóllehet ez nem tekinthető kedvezőtlennek. A DGE elképzelése az volt, hogy a tarkagulyát a Máta mögötti papegyházi járáson helyezik el, ahol már igen jelentős a keresztezett (Fj) utódok száma. A Hortobágyi Intézőbizottság más véleményen volt, így a DGE memorandumot intézett a polgármesterhez. Az indok: az egyesület nem látja biztosítva a tarka marhát tartó gazdák érdekeit. Ez az állomány jóval rövidebb ideig tartózkodott a legelőn — állandó csere a viszonylag sűrű elles miatt —, s a „sároséri" járás nem tekinthető ideálisnak: messze van, az orvosi ellátás is nehézséget jelent. Az állattartó gazdák érdekeit védő Jóna István — a DGE elnöke — gyors megoldást sürgetett. A debreceni gazdák 1923-ban hozták létre

139 a Debrecen—Hortobágyi Magyar Tenyészbikatelep Legeltetési Társulatot az 1913. évi X. tc.-nek megfelelően. A „kisálomzugi" telep megteremtése Jóna István és Polgáry József nevéhez fűződik. A város birtokát képező 442 kat. h. legelőt 1923 októberétől 12 évre vették bérbe (44 állattartó) a debreceni gazdák. A cifragulya bikáit gyűjtötték össze. Az álomzugi legelőn nyaraltatták, télen — közösen beszerzett — takarmányon tartották az állatokat, nappal szabadon, éjjel lekötve. A takarmányadag sziki szénából, szalmából s kevés abrakból állt. A fölnevelt jószágok évente árverésre kerültek az év első negyedében. A bikatelep létrehozását ösztönözte, hogy Erdély elveszett, s vele együtt az igásökör-piac is, s ezt a szerepet Debrecen igyekezett átvenni. De az is tény, hogy a magyar szürke „időn túli" előnyben részesítésére jó indokot szolgáltatott a nagy puszta természeti adottsága. Jóllehet ennek tarthatatlanságára utal Csiszár Vilmos

H0 mint hortobágyi állatorvos is. Megállapítja, hogy a kórós lesoványodás miatt gyakoribb az elhullás. A fehérje- és energiahiány legyengíti az állat szervezetét, aminek következménye a gyomor- és bélhurut. A kalcium- és foszforhiány is tevőleges hátrányt jelent. Minél több szénát kellene begyűjteni — az első kaszálást „megmenteni" —, ami igen sokat segítene. Az elkésett betakarítással értéktelen takarmányt biztosítanak az állatnak. De sajnos hiányt szenved az állomány az ásványi anyagokból is, amit a legelőn szinte lehetetlen pótolni. Az ebből eredő ún. hiánybetegségek az igen száraz nyarak után következtek be. Mindezt mérsékelni lehetett volna széna etetésével, ha az elegendő mennyiségben rendelkezésre áll. A gipszezés sem járt eredménnyel a Hortobágyon. Ugyanakkor a gazdák figyelme nem terjedt ki a téli kalcium- (mész-) etetésre sem. 138 Jóna István: A hortobágyi tarkagulya = DGL, 1933. 51—52. sz. 1—2. 139 Surgóth Jenő: Debrecen-hortobágyi magyar tenyészbikatelep = Kt, 1924. 270 271., Wellmann (1926): 108., DGL, 1933. 23—24. sz. 7. 140 Csiszár Vilmos: A hortobágyi legelő hiányairól = DGL, 1933. 7—8. sz. 1—3., 9—10. sz. 5—6., lásd még: DGL, 1931. 29. sz. 3.: A nyári hőség óriási pusztítást végzett. A legelő jó része kiégett. Szomorú képet festett a Szűzgulya-járás, Faluvéghalma, Hármas, Mátamegett, Papegyháza. Kisebb a kártétel: Sárosér, Halasköz, Pentezug. Érdemes említést tenni a Debreceni Gazdasági Lapok (DGL) hasábjain lezajlott vitáról. Ezek a gazdasági válság évei. Az egyik válaszadó — Halász Miklós akadémiai tanár — a belterjes állattartást tekinti elsődleges célnak. Lásd: DGL, 1934. 19—20. sz. 2—5. 122