A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1986 (Debrecen, 1987)

Muzeológia - Nagy László: A Déri Múzeum ázsiai íjai

reflexíjakról beszélhetünk. Reflex minden olyan íj, amelyet lövőállapotba helyezve hajlásirányával ellentétesen ajzunk fel. Az ajzás szavunk a húr beakasztását, az íj felhúrozását jelenti. A lövés módja szintén többféle, ez népi jellegzetesség is lehet. Míg az íjkészítést meghatározza az adott földrajzi környezet, a lövésmódokat alig. A módszer a gyakorlatban alakult és ment át változáson. Az íjak legtökéletesebb fajtája a szinte precíziós műszerként működő összetett reflexíj, amely ugyan háborúk sorsát nem döntötte el, de csatákét igen. Gondoljunk az augsburgi (955), manzikerti (1071), muhi (1241) ütközetekre. A reflexíjak kifejlődése a sztyeppeterületen ment végbe. A nagy, belátható távolságok új követelményeket állítottak a vadászat és a harcászat elé. De a védőfegyverzet tökéletesedése is új, erősebb építésű íjakat hívott életre. A nomád népek mesterei voltak az íjkészítésnek. A Kis-Ázsiába a IX. században beköltöző nomád török törzsek a reflexíjak egyik őshazájába érkeztek. Már az innen kiinduló és az egyiptomi középbirodalmat megdöntő hikszoszok (i. e. 1670 körül) is reflexíjakat használtak. Majd a hettiták, párthusok és más iráni lovas népek váltak az íjkészítés mestereivé. A sztyeppevidéken az i. e. VI—

III. században a szkíta íjak rövid építésűek, 80—100 cm hosszúak voltak. A párthusok 160 cm-es íjaihoz hasonlóan a szasszanida kor népei is hosszú íjakat használtak. A sztyeppevidéken az íjak hossza fokozatosan nőtt (hun íjak 140 cm, a türk íjak 160 cm hosszúak), míg Kis-Ázsiában a szasszanida korszak után fokozatosan csökkent. A XIII. században a mongolok hosszú (160 cm), tömör csontvéges íjaikkal hódítják meg Ázsiát. Az oszmán-törökök kis-ázsiai honfoglalása a XIII. században ezekkel a sztyeppéi típusú hosszú íjakkal történt. A XIV. századtól felveszik az íjak azt a formát, amit az iszlám világ íjászata napjainkig megőrzött. A török és perzsa miniatúrákon látható a két nép íjainak különbözősége. Kis-Ázsiában a rövidebb íjak váltak uralkodóvá, de hatásfokban nem maradtak el a sztyeppéi népek hosszabb íjai mögött. Néprajzi analógiákból tudjuk, hogy az elkészített íj nagyon kényes és drága szerszám volt. A török és perzsa íjtest több darabból áll, de a részek szerves egészet alkotnak mind statikai, mind erődinamikai szempontból. A Déri Múzeum tulajdonában lévő két török és két perzsa íj szerkezetéről a következőket mondhatjuk el. Az íj három rétegből áll, fából, ínból és szaruból. A sztyeppeövezetben a nyír- és juharfát részesítették előnyben. A török íjkészítők a kőrist tekintették elsőrendű alapanyagnak, a perzsák tűlevelűek fájából hajlították íjmagjukat. A kőrisfa legkönnyebben alakítható, és alakítás után is rugalmas marad. Fábián Gyula kísérletei bizonyították, hogy statikailag az íjak famagja teljesen közömbös szerepet játszik, mert csak köztes anyagként fontos az ín és a szaru között.

4 A múzeumi török és perzsa íjak hossza hajlásirányuk mentén 114—122 cm között váltakozik, míg az átlagos török íjak 140 cm hosszúak.

5 Tehát a múzeum íjai szokatlanul rövidek. Az íjak szerkezete teljesen azonos a sztyeppéi íjakkal. A faanyagot egyben vágják ki a tél utolsó hónapjában, február elején, a nedvkeringés megindulása előtt. így kellően száraz és megedződött alapanyaghoz jutnak. Kifőzés után a kőris és néhány fenyő szinte karikába hajlítható. Az erősen görbült török és perzsa íjaknál a fának erre a tulajdonságára volt szükség. A múzeumi négy íjnál kőris alapanyagot használtak. A szarulapok szintén főzés után érték el a kellő hajlásirányt, és az íjak hátoldalán középen egy kis csonttámasztón találkoztak, amely megakadályozta a szarulapok egymásra csúszását. A szaruanyag úgy van kivágva, hogy hajlásirányának természetes vályújában eltűnik a faanyag, kiemelkedést csak a ráhordott ínréteg ad. Az íjkészítő műhelyekben előre elkészített íjhátakra hajlították a szaruanyagot.

6 A belül futó ínréteget ló vagy marha nyújtó lábinaiból, esetenként a gerinc melletti nyakínból metszették ki. Hein és U. Kőhalmi Katalin szerint az oszmánok az ínanyagot egy rétegben, egyszerre vitték rá a faanyagra, míg a sztyep4 Fábián Gyula, 1980—81. 63—75. 5 Kalmár János: i. m. 135. 6 Hein, 1924. 310. 548