A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)

Művészettörténet - Sümegi György: Dienes János (1884–1962)

gimnáziumba. Sárospatak a szegények iskolája lévén, a legtöbb diák parasztszármazású volt. Ezek aztán alaposan megheccelték az üvegházi csemetét. Ez az első esztendő bevégződött. Egy kettesem volt, a többi egyes. Nem szeretek rá visszaemlékezni. — A második év szeptembere nagyon meleg volt. A délutáni órák alatt félálomba volt merülve az egész osztály. A tanárunk, egy végtelenül kedves bácsi, Szívós Mihály. Tulajdonképpen pap. Ezeket a tárgyakat tanította: vallás, magyar, latin, földrajz, számtan. Hatalmas szakálla és még hatalmasabb lába volt. Én olyan hatalmas talpakat soha életemben nem láttam. Azt hiszem, a cipőjének nem volt sarka, nem lehetett hallani, hol jár. Mindig sétált, az egyik oldalon le, a másikon fel, csak az osztály feléig. Én, mivel magas voltam, az utolsó padban ültem. Lerajzoltam az öreget. A szomszédom, Hatvani Károly, fejét két karjára fektetve elaludt. Pufók fiú volt. Arccal felém aludt. A szája kissé nyitva. Úgy nézett ki, mint egy Rafael-angyalka. Fogtam az öreg Szívós rajzát. Cigarettaformára összecsavartam, és a szájába dugtam. Aztán nekifogtam egy másvalami rajznak. Egyszer a fejem felett megdörren egy hang: »Hát te, haszontalan!« Én voltam a szélső. Felugrottunk mind a ketten, rémülten. A szomszédomnak lógott a szájából a »cigaretta«. Az öreg kiragadta, adott neki hatalmas kezével egy éppen nem hatalmas taslit. Aztán hátratett kézzel tovább sétálgatott. Azt hiszem, vagy öt percig szívverésem sem volt. Az öreg bontogatta és csavargatta az arcképét, de csak hátratett kézzel. Uram Isten, mi lesz, ha megnézi? — bár elsüllyednék itt helyben! Megtörtént. Elővette és megnézte. »Melyik haszontalan (ez volt a szavajárása) rajzolta ezt?« — mennydörögte. Úgy tettem, mintha ott sem lennék. Uram, irgalmazz! Osztálytársaim, ők nem lévén megijedve, nem tartották a Jupiter tonans hangját olyan vészesnek, mint én. Mindenfelől harsogott »Dienes«, de kivehető csak az utolsó szótag volt. így: ess, ness, eness, mindenütt megnyomva az utolsó s betű. (Itt jegyzem meg, hogy ez a sok hang koránsem volt árulkodó, sőt. A pataki diákok közt áruló nem volt.) Ezek az essek mind jóindulatúak voltak, hiszen ismerték az öreget. Végre megcsípett egy essezőt, felrántotta gallérjánál fogva: »Ki volt?« — mennydörgött. Az mosolyogva felelte: »Dienes.« — Jaj, most jön a végítélet! »Melyik az a Dienes?« Felálltam. Idejött hozzám. Adott egy nyaklevest, az ablak melletti padsort eggyel hátrább ültette, engem meg az első padba. »Ide ülsz, haszontalan. Lerajzolod a református templomot.« Ez így ment óráról órára. Egyszer a vár, aztán a kollégium, aztán megint valami más. Természetesen az órákon nem figyeltem és nem tanultam. Ha kiszólított az öreg, csak makogtam, vagy legtöbbször azt sem. »Takarodj a helyedre, haszontalan művész (már ilyen rangra emelődtem), és lerajzolod a katolikus templomot.« Mikor kész volt, szerényen bemutattam. »Adjatok egy gumilásztikumot!« (radírt) — harsant fel. A négyes kigumilásztikumoztatott. Nem is tudom, hol vette azt a sok témát. Év végén tiszta kettes lettem. Rajzból is. Volt egy falusi tanítóból lett rajztanárunk. Ennél én negyedik osztályos koromban jobban rajzoltam. — A második osztály után a bizonyítványaim már nagyon csúsztak lefelé. Harmadikban, ha jól emlékszem, csak 3 kettesem volt, negyedikben egy, ötödikben ismétlésre buktam. Nyolcadikban Czövek Zoltán névnapján berúgva mentünk fel az órára. Harmadmagammal egyetemben kicsaptak. Az egész gimnázium sorfalat állott végig a hosszú folyosón. — Mivel a diáklumpolást Patakon nem mi találtuk fel, a kicsapás végére odaillesztette a tanári kar, hogy osztályvizsgára (magánúton) a rendes időben mehetünk. Én le is vizsgáztam tanáraim hathatós segítségével, a másik kettő nem. Érettségim ismét egészen különleges volt. Az utcai, ún. kisteremben vizsgáztunk, délután. Vártunk a kormánybiztosra (Dókus Ernő), aki ebédre mindig hazakocsizott Újhelyre. Nem jött. Megkezdtük a vizsgát. Második voltam. Én voltam soron magyarból. Abban a pillanatban kocsizörgés hallatszott. A tanár feladta a kérdést. Nyelvészeti kérdés volt. Az elnök, az igazgató (Szinnyei Endre, a Móricz írásaiból jól ismert Tuberó) és vagy két tanár az ablakhoz mentek. A kis Kovácsy (Pörci) — az ő óráján történt a kicsapást okozó skandalum — volt a magyartanár. írásbelin oly jó 336