A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)

Történelem - Rácz István: A cívis fogalma

A polgárjog — eltérően a nobilitástól és a jobbágyállapottól — nem öröklődött az utódokra, csak az özvegyekre szállt át életük végéig. „Ha valamely polgár meg hal, az özvegye mindenbe úgy néződjön, mint polgár, és mind addig, míg belső városi házat bír, s első férje nevét viseli" — olvashatjuk a városi tanács 1818. évi határozatában.

95 Az özvegynek ez a jussa akkor sem enyészett el, ha nem élt a polgárjoggal folyamatosan, mert bármikor feléleszthette. Özvegy Tóbiás Jánosné 1834-ben férjétől örökölt polgári jussára való hivatkozással folyamodott a tanácshoz bormérési engedélyért: „Negyven esztendeje telt el, miólta néhai férjem magát megcivitáltatván, ezen Nemes Városban quartélyos tartó és teher hordozó polgár volt; de a halál által tőlle megfosztatván, szegény sorsra és nyomorult állapotra jutottam. Ha tehát magamon valamit segíthetnék, kívánnám megboldogult férjemnek polgári jussát használni" — írta instanciájában.

96 Az örökösökre azonban — hangzik egy másik tanácsi érvelés — „a polgári juss a Polgár vagy Özvegye kihalása esztendején túl, ki nem hat". A magisztrátus gondoskodott is arról, hogy az ilyen „káros és rossz következésű" visszaéléseket megszüntesse. Amikor 1829-ben „a jővén világosságra, hogy némely polgárok gyermekei még azután is, amikor már nem tsak attyok, de még az annyok is meg halt, successori név alatt" a fakompetenciából és a boreladási jogból továbbra is kivették a részüket, szigorúan elrendelte a polgárjog ellenőrzését.

97 Amennyiben a polgárfiak polgárjoghoz akartak jutni, éppen olyan kérelmet kellett benyújtaniuk az elöljárósághoz, mint az idegeneknek. Két kedvezménnyel azonban számolhattak. Az egyik az árvákra vonatkozott. Az 1818. évi, fentebb idézett tanácsi határozat egyértelműen írta elő, hogy az árván maradt polgárfiak, ha elérik nagykorúságuk idejét, „a polgárságra is fel fognak vétettetni, ha tsak magukat valamely törvényes oknál fogva arra érdemtelenekké nem teszik". Tehát nem az összes polgárfiúra vonatkozott a tanácsnak az a döntése, hogy szinte automatikusan jutott a vagyonnal együtt az apa polgári örökségébe is, csak a földdel — azaz megváltott béres földdel — rendelkező utódokra. Az eljárás formai és taksafizetése kötelezettsége alól azonban ők sem nyertek felmentést. A másik polgárfiakra vonatkozó kedvezmény már általánosabb érvényű volt, és nem tett különbséget birtokos és birtoktalan leszármazottak között. Ez a polgártaksára vonatkozott: összegét jóval mérsékeltebben állapította meg részükre, mint a külsők számára. Ez a pénzügyi kedvezmény különösen az 1830-as évektől vált szembetűnővé. Ekkor már — mint láttuk — a polgárfiak taksájának az összege nyolcszor bizonyult kevesebbnek az idegenekénél. Az egyes családok történetét tanulmányozva azt kell látni, hogy az előnyök ellenére sem akart vagy tudott minden cívisleszármazott a polgárjog váltásának a lehetőségével élni. A tehetősebbek igen, de a szegényebbek közül sokan lakók lettek, mások a jobbágyi állapotot jelentő taksás telkekre szorultak ki. Amikor az 1770-es évektől megkezdték a taksás telkek osztását a város peremén, az igénylők között sorra-rendre jelentkeztek telkekért az olyan polgárfiak is, akik nem váltottak polgárjogot. De később is szívesebben húzódtak az ilyenek a város kerítésén belül Jévő házakhoz képest jóval olcsóbb taksás házakba— amelyeknek ismérveiről a telekről írott fejezetben még szólunk —, annak árán is, hogy az azzal járó társadalmi visszaesést is magukra vállalták. így vásárolt Szabó József Péterfia utcai lakos 1840-ben a Cegléd utcai hós taton egy házat, s a nevére való átíratást Csapó István esküdt azzal az indoklással javasolta, hogy idevaló polgárszülőktől származott, kilenc esztendeje fizeti a királyi adót, aprószerrel szolgálta a várost, jó erkölcsű, és — ez jelzi a nagy társadalmi váltást — „ajánlja magát a 16 napi szolgálatra", vagyis a zsellérek városnak teljesített robotjára.

98 95 IV.A.1022/a/l. P. 14—22. 96 1834. november 15-én benyújtott kérelem. IV.A. 1011/1/25. 97 IV.A.1011/a/99. P. 297—298. 98 IV.A.lOll/k. 191/1840. 91