A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Bényei Miklós: Műveltségi viszonyok a reformkor kezdetén

kán milyen volt a magyarországi művelődésügy helyzete. Milyen volt az a kép, amelyet a politikai és kulturális progresszió képviselői módosítani, megújítani akartak; a szellemi kultúra mennyiben szolgálta vagy gátolta a társadalmi-gazdasági haladást, a nemzeti program megvalósítását. A reformkor eleji, illetve azt közvetlenül megelőző műveltségi viszonyokat nehéz igazán megbízhatóan ábrázolni. A kultúra, a szellemi élet adott szintje, egy-egy nép, nemzet értelmi fejlettségének állapota egzakt módon mindig is nehezen fejezhető ki. A mi esetünkben pedig bonyolítja a dolgot, hogy nemzeti történelmünk egyik legjelentősebb, legismertebb szakaszáról van szó, amely sokak tudatában művelődési mozgalomként él, így hajlamosak vagyunk a túlzásokra: vagy csak a pozitívumokat akarjuk látni, vagy túl sötét képet festünk. Az alábbiakban, a rendelkezésünkre álló szűk terjedelmi keretek között, csupán arra tehetünk kísérletet, hogy felvázoljuk a korabeli helyzetet leginkább jellemző jegyeket. A magyar nyelv helyzete Az 1820-as évek elejére lezárult a nyelvújítási harc; kompromisszummal ugyan, de a neológusok egyértelmű győzelmével. A reformkort megelőző két évtizedben létrejött egy hajlékony, csiszolt irodalmi nyelv, s ez a nyelvi forma már alkalmas és méltó lett a legmagasabb műveltség, a legelvontabb eszmék és a legpontosabb tudományos gondolatok hordozására, kifejezésére. Nyelvünk—mondotta Wesselényi Miklós báró — „oly gazdag tárház, melyből a legmerészebb s teremtőbb gondolatokat is iliő szavakba lehet öltöztetni. A magyar nyelv erős, mint a vágva rohanó árvíz, elhatározott, mint a férfias elszánt akarat, oly egyszerű s tiszta, mint az anyaszív aggodalma."

5 A nyelvújítás vitt társadalmi, antifeudális színezetet a nyelvi mozgalomba, általa válhatott a nemzeti nyelv a társadalmi és politikai átalakulás egyik előkészítőjévé, eszközévé.

6 A nyelvújítást és az ehhez szorosan kötődő nyelvművelést azonban tovább kellett folytatni. Mindenekelőtt az irodalmi és a köznyelv egyesítése, a nyelvi normák (helyesírás, nyelvtan stb.) megszilárdítása, továbbá a tudományos és szaknyelv magyarosításának befejezése volt a feladat.

7 A nyelvújítás sikerei ellenére a magyar nyelv még nem nyerte el illendő helyét sem a közéletben, sem a művelődésben. A korabeli nyelvi kultúra anakronizmusa, hogy az ország ún. diplomatikai (hivatalos, közigazgatási) nyelve a latin, a közép- és főiskolák tanítási nyelve szintén az, s a tudományosságé ugyancsak a latin (kisebb részben a német). Sőt még az irodalomban is a magyarral azonos arányú a latin és német nyelvű munkák száma. Legalább anynyi a német újság és folyóirat, könyv, mint a magyar. A német nyelvű színjátszás jórészt állandó társulatokkal, kőépületekben folyik, ugyanakkor a magyar színészek vándorolni kénytelenek. További ellentmondás, hogy a műveltebb társadalmi osztályok, rétegek — a főnemesség, a városi polgárság — egy része nem vagy alig tudott magyarul, így nem volt fogékony a nyelvi törekvések iránt. A latin — és részben a német — nyelv uralma a művelődésben összefüggött a társadalmi fejlődés elmaradottságával, az ország függő helyzetével és soknemzetiségű voltával, s hoz5 A főrendi tábla 1833. febr. 20-i ülésén. Toldy István: A magyar politikai szónoklat kézikönyve... (Pest, 1866.) 2. köt. 365. 6 Deme László: A XIX. század első felének harcai a nemzeti nyelvért. = Nyelvünk a reformkorban (Bp., 1955.) l8.;PándiPál: Irodalom és politika a reformkorban. = P. P.: Első aranykorunk (Bp,. 1976.) 182. (a továbbiakban: Pándi, 1976). 7 Tompa József: Az irodalmi nyelv. = Nyelvünk a reformkorban. (Bp., 1955) 318.; Bárczi Géza: A magyar nyelvtörténet összefoglaló áttekintése. = A magyar nyelv története. 2. kiad. (Bp., 1978) 543., 545—546.; Varga János: A nemzeti nyelv szerepe a polgári fejlődésben Magyarországon. = Történelmi Szemle, 1961. 3. sz. 289. 438