A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)
Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Kardos Pál: Gulyás Pál
A vers zárósora igazi realista remeklés. Egy tagadhatatlanul testi mozzanatot ragad ki az egész emlékképből: az apjához tapadó gyermek bőrön, húson, csonton keresztül érzi az erős férfi szíve lüktetését, de ez a majdnem naturalisztikus, fiziológiai tény szimbólummá nemesedik: az apja óvó erejének és gyöngéd szeretetének jelképévé, magába sűrítve a kis vers minden mondanivalóját. A Méz című rövidke verset csak egészében lehet idézni, részek kiragadása megtörné a hangulat varázsát: Mily jó, ha este kanalamról lassan a tányérra csorog a sárga méz, az illatos méz, mint csillogó aranyborok! A lámpa ég és az agyamban nincs őrölő gondolatom, a kanalat tartom kezemben és csorgatom, csak csorgatom... Kezem magasra emelem fel, hol már a fénnyel a homály hánykolódik, és úgy tűnődöm: milyen nemes aranyfonál! Mellettem játszik kis leányom, alig ér fel a térdemig: a zúgó tölgyek erdejében a vadárvácska így virít! A lámpa ég és a szívemben most minden csupa fény s derű... Mily jó a méz csillogó fonalánál feledni, ami gyász és keserű. Bűvölet van ebben a versben, a zárt idilli kör édes és hatalmas bűvölete. Hatalmas ez a bűvölet, mert nemcsak fölidézni tudja a boldogságot, hanem kirekeszteni is tudja belőle mindazt, ami megzavarhatná. Úgy tartja a körön kívül a zavaró mozzanatokat, hogy közellétüket, ólálkodásukat itt is, ott is sejteti: nincs őrölő gondolata, a kis asztali lámpa fölötti magasban már a homály hánykolódik, a mézfonál fénye, íze gyászt és keserűséget feledtet... De a bűvölet, íme, erőt vesz minden leselkedő veszélyen, s a méz ízében a keserűn aratott diadal édessége is érzik. Plafon és padló nem hasad meg többé, mint A lámpa című versében, a költő mintha legyőzte volna lelke rémeit: a halál árnyát, a végtelenség szédületét. De ragadjunk ki a két versből valami közösét. Az apa a „zúgó fák" előtt áll meg, hogy fölsegítse beteg fiacskáját. A Méz című versben pedig a kisleány olyan, mint vadárvácska a „zúgó tölgyek" erdejében. Gulyás Pált ezekben az idillikus esztendeiben nagyon-nagyon sokat foglalkoztatták a fák. Mintha az emberi élet egy jobb, egyszerűbb mását látná bennük. A fák nyugodt, lassú szívére gondol, „melynek a mulandó időben nem hallatszik dobbanása". Alagút a fa, amelyen át az ég folyik a földbe, ahogy Ég a kályha című versében mondja, de rajta keresztül rohan föl égnek a föld ereje is, ahogy A viharzó diófában olvashatjuk. Gulyás Pál sok-sok versében a fákról mégis ott lappang valami abból a misztikumból, amelyet korai verseiben bontogatott. Általában nagyon tud csodálkozni mindenen, ami természetes, ami természeti. Csoda számára az erdőn talált, otthon cserépbe ültetett, makkból kibomló zsenge, lenge sziklevél; csoda a fák lombkoronája, amely lázas, mély szemmel tekint le rá; csodálatosak a hulló őszi levelek, a „porladó művész" szélbe szórt tervei. Ma már mindannyian tudjuk, mennyire csalódott a költő, aki azt hihette, hogy csöndes családi idillbe vagy a fák lassú szívéhez menekülhet a kor kínzó kérdései elől. Hamar le425
