A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Kardos Pál: Gulyás Pál

pergett a húszas évek derekának néhány „konszolidációs" esztendeje, világválság vihara zúgatta a lombot, tördelte a törzset, és besüvített a családi otthon tiszta ablakán. Gulyás Pál nem maradhatott idillikus költő. Egyre jobban háborgatják a kor nagy kérdései. Erősen hat rá az ekkoriban mozgalommá szerveződő „népi" irány is, amelyet ugyanez a válság s benne a magyar földmíves nép bírhatatlan nyomora késztetett mind erősebb hangokra. Az új irányhoz nem pusztán irodalmilag kapcsolódik. Egyre szorosabb barátság szövődik közte és a népiek eszmei vezére, Németh László között. Együtt szerkesztik kezdetben a Válasz című híres folyóiratot. A világtól oly sokáig elvonatkozott költő közösségi témákra tér: egyre elevenebben foglalkoztatja őt is a paraszti sors. Fény esett a parasztba címmel ír verset a maga és költőtársai érdeklődésének új irányáról. Megénekli apja parasztnak maradt öccsét, Gulyás Imrét A naptalan ház című költeményében. Föltámasztja koporsójából egykori ángyát, Somodi Borbálát. A törékeny testű, nagyon érzékeny idegü Gulyás Pált azonban a népi sorsnál is jobban izgatja, szorongatja az egész emberiséget fenyegető veszedelem: a második világháború réme, amelyben a kilencmillió magyar ember előre eladott vérét kéri számon a fasizmussal szövetkező magyar miniszterelnöktől. De Gulyás Pál nem lenne a határtalanság költője, ha nem tágítaná ezt a valóban világméretű problémát a költeményeiben is világraszólóvá. Bár a probléma szó talán nem is egészen ide illő. Gulyás Pál nem annyira a szónak halálos veszedelmével, mint amennyire átérzi, megszenvedi, végigborzongja mindezt. Ez a logikai világossággal talán ki sem fejezhető borzongás vonja őt újra meg újra mélyre: a kultúra legősibb, még alig ésszerű rétegébe, a mítoszok, hitregék sejtelmes világába. Valami közös, misztikus népiességet érez a bibliában, a finn, a germán, az ind és a görög-latin mítoszokban, és ezt az ősi, népi elemet szinte többre tartja a magaskultúra műalkotásainál. Mítoszkedvelése kétértékű: egyfelől rokon a kor értelemellenes, reakciós irányzataival, másfelől viszont az embertelenségtől való iszonyodás jelképes kifejezőjévé válik, sőt a többféle elem vegyítése a különböző népfajták összetartozandóságát érezteti. Ilyen tárgyú versei közt sok a hatalmas alkotás (Országúti esküvő, Búcsú a mestertől, Nibelungi köd, A Biblia siratása, A mythosok határán), bár értéküket csökkenti olykor a szavak nagyon is bő áradása, a túlfeszített pátosz, amely itt-ott már követhetetlenné, a sokféle mitológiai és egyéb kulturális vonatkozás, amely már-már kibogozhatatlanná válik. Úgy érzem, Gulyás Pál, a végtelenség szerelmese, e hatalmas lendületű költeményeinél is nagyobbat alkotott a rövidebbre fogott, tömör verseiben, ezekben a látszólagos szűk körre szorítkozó miniatűrökben, amelyekben mégis ott reszket valami a határtalanság érzetéből. Feledhetetlen szép, tökéletesen megformált versei vannak városáról, amelynek különös jelentőséget tulajdonít a magyar szellem történetében (Őszi séta Debrecenben, Debrecen, ó-kikötő), és hasonló kis remekei, amelyeket már említettünk, családja egy-egy tagjáról. Hangulati egységében is gazdag, változatos költészet ez, pedig még meg sem emlékeztünk Gulyás Pálról, a szatirikusról, vagy ahogy maga nevezte magát: Rontó Pálról. Rontotta is, amit rontani-bontani kellett: a nagyképűséget, a tudákos ostobaságot, a szűkös klikkszellemet. Szatírája nem annyira éles, mint inkább kíméletlen; mintha nem tűvel szúrna, vagy késsel metszene, hanem fokossal ütne, de aztán pontosan, ahova kell, ahol fáj. Bevezető szavaimban előbb megidézni próbáltam, majd inkább elhessegetni igyekeztem szemünk elől Gulyás Pál életbéli alakját. Most úgy érzem, mégis itt volt, itt van ő közöttünk, de nem a hajdani különös, sokszor meghökkentő jelenség, hanem a megtisztult, az eszménnyé finomult, ragyogó költő. Itt volt, itt van, itt szól lelkes szavalók ajkán, múlhatatlan zengzetű sorokban, amelyekből még csak ezt idézem: 426