A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Kardos Pál: Gulyás Pál

«melt arcával, fölfelé fordult tekintetével mintha örökösen valami más, a láthatón túli világot keresne. Idéztem már az elébb Gulyás Pálnak egy kedvelt kifejezését nem költészetéből, hanem a hétköznapi szavajárásából. „Bezupált", szokták mondani a régi osztrák—magyar hadseregben az olyan katonára, aki a kötelező háromévi szolgálat után is benn maradt hivatalos altisztnek. „Bezupált", szokta mondani gúnyosan Gulyás Pál az olyan emberre, aki forrongó fiatal évei után, az ifjúság háborgó napjai múltán, csöndesre csillapodva, simán beilleszkedett a polgári élet józan és tisztes keretébe. Ám hiába gúnyolódott, a társadalom erősebb volt nála, a forrongása közben is békés idillre vagy legalább zavartalan magánosságra vágyakozó embernél. Tudjuk, mily csalfa az ilyen elképzelés az Arany Jánostól annyira áhított „független nyugalom"-ról: tudjuk, mennyire ki volt szolgáltatva a legelvonultabb ember is egy embertelen társadalom könyörtelen erőinek. Gulyás Pálnak mégis volt egypár boldogabb éve, amikor azt hihette, megtalálta, amit keresett. Pedig bizony ő is csak bezupált: megházasodott, ipariskolai állásában meggyökeresedett, felesége, aki különben lelki rokona volt a valóságtól elszakadozó ábrándozásban, az idealisztikus rajongásban, mégis kedvessé tudta varázsolni szerény, mondhatni szegényes otthonukat, amelyben már két apró gyermek is játszott. Igénytelenül éltek, mint bármely kispolgár család. A végtelenségre vágyó, képzeletében óceánokat járó költő nagyon megtanult takarékoskodni, hiszen kell a pénz a könyvekre és a könyvre. A könyvekre, mert Gulyás Pál, csakúgy, mint egykori iskolatársa, a nála sokkal nagyobb költői hírnevet szerzett Szabó Lőrinc, szenvedélyes olvasó. Irodalmi érdeklődésenem ismert határt, s szerette a könyveket magáénak is tudni. De kellett a pénz a könyvre is, a maga verseskötetére. Második könyvét, a Misztikus ünnepi asztalt ugyanis a saját költségén nyomatta ki, mégpedig nagyon előkelő helyen, a pesti Egyetemi Nyomdában, méltó, szép kiállításban. Belekerült ez majdnem egy félévi fizetésébe, de csak összekuporgatta. Mindenáron menekülni akart a vidékiesség látszatától. Persze, így is nehezen tudta áttörni a mellőzés, a figyelmen kívül hagyás gátjait, amelyek akkor oly csüggesztően meredeztek a vidéki író elé. Könyvek vásárlásán, könyve kiadásán túl másra is tellett: Gulyás Pál, egészen apja nyomán járva, még egy kis szőlőt, gyümölcsöst is szerzett a Bocskaikertben, szóval lassanként megpolgáriasodott mégis. A határtalanság szerelmese most ebben a nagyon is körülhatárolt világban: szobájában, kertjében, családjában, „kis körök kis karikái" között vélte megtalálni élete értelmét, költészete tárgyát. És talán a messzikedvű Gulyás Pálnak éppen ezek a bensőséges, meghitt hangulatú versei, családi és már nem is annyira természeti, mint kerti idilljei a legszebb, legharmonikusabb alkotásai. Igaz, ezeket az apró emlékeit és élményeit is jelentőssé mélyíti, általánossá tágítja, de már nem olyan kozmikus távlatokat nyitó, patetikus és romantikus eszközökkel, mint korábban. Kettőt szeretnék itt kiragadni családi idilljeiből: az egyik, az Apám című, fölfelé tekint és emléket újít; a másik, a Méz, lefelé pillant és élményt rögzít. Mi az az emlék? Mi az az élmény? Az Apámban mindössze annyiról van szó, hogy a gyermek Gulyás Pált, a beteg kisfiút apja egyszer a hátán vitte haza a vasúti állomásról, szakadó esőben: Apám, az én szakállas zord apám, a zúgó fák előtt megállt és aztán széles vállát felém hajlítva szólt: „Kapaszkodj csak belém, fiacskám!" És úgy cipelt a záporon keresztül, Mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák. Azóta húsz év telt el és én most is érzem erős szívének dobbanását. 424