A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Kardos Pál: Gulyás Pál

önként jelentkezzék a Vörös Hadseregbe. De ott valami kiábrándulás érte. Közelről egészen más volt a szolgálat, a kaszárnya, mint ahogy elképzelte. Lehangoltan hazatér, s a Debrecenre hamar rátipró román ellenforradalmi hadsereg már itthon találja. Ám proletárverse, vöröskatonaságának emléke nyomasztó teher volt a lelkén egészen haláláig. Félt, hogy egyszer csak felelősségre vonják érte, amint hogy egyszer — már a harmincas években — meg is fenyegették ezzel. Ideges, nyugtalan, lázongó természete azért csak nem engedi hallgatni. Láttuk az Adyért merészen síkraszálló, professzori tekintéllyel szembeszálló egyetemi hallgatót. Ám Adyban egyre inkább a metafizikai, a fogható valóságon túli problémákkal viaskodó költőt látja, aminthogy maga is ebbe a problémakörbe menekül a kor nyomása alól. Első kötetében, a Testvér gályákban, amelyet Juhász Gézával közösen adott ki, halál, elmúlás, végtelenség a legfőbb témái. Ezekről beszél neki nemcsak a természet, mint annyi más költőnek már előtte. Halál, elmúlás, végtelenség izén neki már a legparányibb, legköznapibb jelenségben is körülötte, ezekre tágul képzelete is az élet, a valóság tényei, tapasztalata helyett. És bár a Testvér gályákban még nem mindig talál a maga hangjára, mégis bízvást elmondhatjuk, hogy a valóságtól elfordulást alig lehetne valóságosabban érzékeltetni, mint az ifjú Gulyás Pál teszi ezekben a sorokban: Haragudtam nagyon a Napra, ezért dacolva háttal álltam sugarainak s napnyugatra néztem, amint a láthatárban egy másik Nap kél fel sötéten, amelynek csöndes útja más, amely nem csal többé a létben senkit se már: az Elmúlás. (A másik Nap) De nincs szükség, hogy a látóhatárig küldözze szeme sugarát, megnyílik előtte a messzeség otthon, szobája négy fala közt is. „Parányi lámpa" világít ottan, de ez a gyönge fény is elég, hogy meghasadjon padló és mennyezet, feltárva fönt a „zúgó csillagokat", lent a „tátongó sötétséget". Emlékezem az ős tájakra, melyekkel a lelkem tele — forog az Okeánosz habja, süvölt a Hádesz roppant szele. Van ebben a végtelenre támlásban, soha nem látott ős tájakra való emlékezésben valami vörösmartyas, bár egyelőre a nagy romantikus költő színgazdagsága nélkül, hiszen a Testvér gályák Gulyás Páljának a világa még a színtelen filmhez hasonló: szürke és fekete. Ám Vörösmartyhoz hasonló abban is, hogy — amint éppen Juhász Géza írta róla egykor — olyasvalamit ábrázol untalan, amit soha nem adatott látnia: mint Vörösmarty a harcot, ő az óceánt. Látomás pótolja a tapasztalatot itt is, ott is, de míg Vörösmarty a „tehetetlen kor" a tespedő közállapotok miatti haragos bánatára keres írt a dicsőbbnek képzelt múlt kardok acélit villogtató csatáiban, Gulyás Pál úgy hiszi, hogy nemcsak kora, nemcsak hazája oly szűk és sivár, hanem az egész emberi lét csüggesztően korlátozott. Ezért ez ellen kell neki egyre a végtelent jelentő óceánt idéznie. Hogy valójában őt is a maga kora és társadalma szorongatta, azt mi már tudjuk, de ő akkor még nem látja, éppen a saját irreális szemlélete miatt. Az ilyen idealista módon romantikus költő hasonlít egy kissé a vakhoz, aki égnek 423