A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Kardos Pál: Gulyás Pál

gyermeket nevelt ez az egymást érdekesen kiegészítő emberpár: a tiszadobi zsellérek nagy tehetségű, nagy akaratú, törhetetlen energiájú ivadéka és a sárospataki elszegényült nemescsalád vágyaiban is szerény, gondot és bajt apadhatatlan türelemmel hordozó lánya. Gulyás bácsi nem egy tekintetben típusa volt a múlt század végén szegénysorból kinőtt értelmiségi embernek. Nemcsak tudós volt, nemcsak egyre-másra adta ki iskolai magyar nyelvtanait és olvasókönyveit, nemcsak új, eredeti rendszerbe foglalta nyelvünk határozóit, hanem csorbítatlanul élt benne paraszti ősei szerzőösztöne is. A társadalom, a századforduló körüli magyarországi kapitalizmus is arra tanította, hogy vagyon nélkül nem ember az ember. Tanári állása, tankönyvíró munkája mellé még gazdasági hivatalt is vállalt az akkor nagy vagyonú Református Kollégiumban. Nehéz elképzelni, hogy győzött annyi munkát, de nemcsak a nyolc gyerekét (Pali volt a harmadik) táplálta és ruházta, hanem házat szerzett a Hajó utcában, szőlőt a Bocskaikertben, sőt megalapította az első, máig is működő, persze már régen államosított kenyérgyárat. De sem tanári munkája hivatalos méltánylásával, sem gazdasági eredményeivel nem volt elégedett. Sem elég szabadnak, sem elég magyarnak nem érezte maga körül a társadalmat. Keserű ellenzékisége, amely inkább polgári radikális, mint negyvennyolcas színezetű volt, megnyilatkozott politikai szereplésében is a tanárgyűléseken, de utat tört magának tanítás közben is. Nem volt olyan távoli múltbeli tananyag, még a latinban sem, amelyből ő ne tudta volna a jelenre fordítani a szót, gúnnyal vagy hévvel hirdetve diákjai előtt erkölcsi, esztétikai, politikai nézeteit. Ilyen emberekből nőtt ki, állt össze az 1918-as, sőt az 1919-es magyar forradalom hatalmas értelmiségi gárdája. Gulyás tanár úr is, akiben nyilván vissza-visszafájt jobbágyőseinek sorsa is (egyik öccse mindhalálig gazdasági cseléd volt), belevetette magát a forradalom hullámaiba, s azért később drága árat kellett fizetnie. Hallatlan szívóssággal, régi szabadkőműves és radikális barátai segítségével új egzisztenciát tudott ugyan magának teremteni, de az ipari tanulók iskolájának igazgatói székében is örökre fájlalta, hogy a Református Kollégiumot oda kellett hagynia. Fia, Pali már csak diák lehetett ott. Padot kapott, de katedrát nem. Középiskolai tanári oklevelével, némi sikertelen próbálkozás után, apja szárnya alá húzódott az ipariskolába. A törékeny testű, nagyon ideges tanár pedig még gimnazistákat is nehezen tudott volna fegyelmezni, nemhogy ipari tanulókat, akiket iparosmestereik durva bánásmódja, a kimerítő dolgoztatás egészen elvadított. Gulyás Pál tanári pályája szenvedések két évtizede volt, csak itt-ott akadt egy-egy tanítványa, akinek a szelleméből is át tudott adni valamit. Tanári pályáját eléggé viharos egyetemi évek előzték meg. Apjától örökölt s a kor levegőjétől táplált heves ellenzékisége (amely különben olykor éppen a parancsoló természetű apával szemben nyilvánult meg legélesebben), egyre erősödő Ady-imádata őt is a forradalom útjára sodorta. Valamelyik debreceni lapban közzétett egy, a proletárdiktatúrát üdvözlő költeményt. A vers szövege ez ideig nem volt föllelhető, hadd idézzem hát fejből, ami kevésre emlékszem még belőle: Gránitfalanxunk ki döntené meg? Tán kerge cárok ? Itt egy sor kiesett a fejemből, csak azt tudom, hogy ez rímelt az előzőre: Előre, magyar proletárok! Nyilvánvaló, hogy ez még nem Gulyás Pál. Nemcsak az Adytól való kétségtelen kölcsönzés miatt. A gondolat formálása sem egyéni még, a pátosz sem azonos későbbi nagy versei pátoszával. De íme bizonyság: Gulyás Pál is eljutott oda, ahová akkor minden lelkesen érző, haladó gondolkodású fiatalember eljutott. És jellemző az akkori Gulyás Pálra, hogy a szót mindjárt tett is követte. A vézna testű 19 éves fiú, aki a legszigorúbb háborús sorozáson sem vált be katonának, a dúlt ország nehéz viszonyai közt is fölvergődik Budapestre, hogy 422