A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Kardos Pál: Gulyás Pál

Kardos Pál Gulyás Pál Gulyás Pál, noha talán csak jelképesen, oly sokszor szól a maga, a költő sámáni erejéről, mágusi hatalmáról, hogy már-már hinni látszik benne. Szeretnék most ebből a bűvölőerőből habár csak egy szemernyit is kölcsönkérni tőle, hogy Debrecen mély homokjából, a nagyerdei tölgyek tövéből fölidézzem, ide varázsoljam tizenöt éve tovatűnt alakját. De honnan hívjam őt elő? Talán a református gimnázium egykori önképzőköréből, ahol egy kissé félrehúzódva, kétkedő mosollyal hallgatja még a tizenhét éves fiú adysták és Ady-ellenesek ádáz csatározását? Vagy az egyetemi szemináriumból, ahol a másodéves hallgató már felindultan vágja maradi professzora elé Ady verseskötetét: „Könyv ez, olvasni kell!" Vagy keltsem ki a Déri tér sík aszfaltja, sárga porondja alól a régi, a Diószegi és Fazekas plántázta Füvészkertet, amelynek bokrai között, fák terebélye alatt kacskaringó, keskeny utain órákat jártunk fel s alá, örökös vita közben ? Vagy a kollégium dísztermét hozzam ide, amelynek pódiuma nemegyszer szolgált az Ady Társaság dobogójául? Vajon ki lehetne még csalogatni az ódon „szála" ekhós falaiból Gulyás Pál mélyre fogott hangját, amint a filozófus Adyt, Minden Titkok költőjét vallja és hirdeti, vagy a maga, Csokonai sírját nyitogató költeményét szavalja, furcsa, befelé mutató gesztusokkal kísérve verse révült ritmusát? Ó, látom is már valószínűtlenül sovány alakját a sötét felöltőben, vékony, idegesen forgó ádámcsutkás nyaka kinyúlik a kopottas barna prémgallérból, régi kalapja alól kikandikál enyhe hullámú haja fürtje, magas homloka szélesen ível beesett, keskeny orcája fölött, már rám tűz ép fél szemének fájdalmas, gúnyos sugara, megnyíló, vértelen ajka ínyét is magasan fölfedi fogai fölött, ahogy félmosolyogva megszólal: „No, ti bezupáltatok már? Én még ma sem, pedig két hét múlva hatvanéves leszek már!" Ám ha ide tudnám is idézni az egykori, az élő, a testben is ismerős Gulyás Pált, ki tudja, nem kellene-é így szólnom hozzá: „Hess innen, különös kísértet, mulandó síri árnyék, ne takard el groteszk valóddal, mint életedben annyiszor tetted, hiú, lényeg helyett jelenségre tapadó szemem elől a fényt, a halhatatlanságot: tennen költészeted ragyogását, tulajdon, múlhatatlan költőnevedet!" És most már hozzá is fognék, hogy Gulyás Pált, a költőt csupán a költészetéből ismertessem meg, de vajon elfeledkezhetünk-e róla, hogy szemben az ókori latin mondással, amely szerint a költő nem lesz, hanem születik, a költő, a költői egyéniség igenis lesz, kialakul. Hiszen ami vele születik, az sem mind vele születik meg először: örökséget hoz magával anyja méhéből, ősök véréből, századok mélyéből. És ezt az örökséget az elődökben is mennyi minden külső tényező formálta már, és formálja tovább magában a „megszületett" költőben is. De ha e külső tényezőkről, a társadalom, a történelem formálóerejéről nem tudnánk is valamennyien, vajon megfeledkezhetném-e én magam Gulyás Pál szüleiről? Megfeledkezhetném-e dr. Gulyás István tanár úrról, egykori félelmetesen mennydörgő, de indulata csillapultával jóságosan bölcs osztályfőnökömről? Megfeledkezhetem-e Both Zsuzsannáról, az apró termete ellenére is nagy hatalmú Gulyás István félénkségig szelíd, házuk négy fala közé húzódó, kevés szavú, sok dolgú, mindig fáradozó, de fáradhatatlan feleségéről? Nyolc 421