A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)

Művészettörténet - Sümegi György: Dienes János (1884–1962)

són. — Mivel a diákiumpolást Patakon nem mi találtuk fel, a kicsapás végére odaillesztette a tanári kar, hogy osztályvizsgára (magánúton) a rendes időben mehetünk. Én le is vizsgáztam tanáraim hathatós segítségével, a másik kettő nem. Érettségim ismét egészen különleges volt. Az utcai, ún. kisteremben vizsgáztunk, délután. Vártunk a kormánybiztosra (Dókus Ernő), aki ebédre mindig hazakocsizott Újhelyre. Nem jött. Megkezdtük a vizsgát. Második voltam. Én voltam soron magyarból. Abban a pillanatban kocsizörgés hallatszott. A tanár feladta a kérdést. Nyelvészeti kérdés volt. Az elnök, az igazgató (Szinnyei Endre, a Móricz írásaiból jól ismert Tuberó) és vagy két tanár az ablakhoz mentek. A kis Ková-sy (Pörci) — az ő óráján történt a kicsapatást okozó skandalum — volt a magyartanár, írásbelin oly jó volt hozzám, hogy azt hiszem, latinból mint felügyelő puskát hozott. — Eh, aki mer, az nyer. „Tanár úr kérem, ki sincs vágva a könyvemben." — Az asztalnál maradt Eilend nevű számtan—fizika tanár majd leesett a székről nevettében. A kis Kovácsy nagyon elképedt. Először nem tudta, most mit csináljon. De aztán magához tért, és miközben Dókus az őt fogadó igazgatóval és az elnökkel a hosszú asztalhoz ült, azt mondta: „Igen, igen, de biz ez gyengécskén megy, beszéljen Tompa Mihályról." És én beszéltem Tompa Mihályról. Eredmény „elégséges". Vizsga után Eilend odajött hozzám, és ezt mondta: „Dénes, Dénes — Erdélyben a Dienest Dénesnek mondják —, magát úgyis fel fogják akasztani, nem lenne egy képe számomra emlékül?" Persze hogy adtam. Akkor már olajfestékkel festettem. Persze csak másoltam. Romantikus egy alkotás volt ez. A háttérben piramisok, az előtérben tevekaraván. Valószínűleg a holdvilág is rajta volt. Fő dolog azonban, hogy az érettségin átmentem. Rémlik, mintha egy kettesem is lett volna. No de most? Apád pap volt, nagyapád is, mondogatta anyám, légy, fiam, te is pap. Beláttam, hogy igaza van, szeptemberben bevonultam Sárospatakra teológusnak. Ennek az évnek dicstelen eredményéről csak annyit, hogy egyetlenegy tárgyból kollokváltam Zoványinál, egyháztörténelemből. A már megalapozott karamboltudományomat (biliárd) azonban tetemcsen erősítettem. Nyáron rajzolgattam. A véletlen segítségemre sietett. Szepsiben egy Szliuka nevű ügyvédnek rokona volt egy öreg festő, Aggházynak hívták. A Képzőművészeti Főiskolán a lányokat [?] tanította. Ennek Szliuka megmutatta az önarcképemet. (Jobb híján mindig önarcképet rajzoltam.) Aggházy azt mondta, hogy vétek ilyen tehetségnek elkallódni. Most jött a nagy közelharc anyámmal. Ő nem akart abba a rossz nagyvárosba engedni. Én meg nem akartam Patakra visszamenni. Igaz, hogy anyámnak összesen 150 Ft évi nyugdíja volt valamiféle Komjáthy-alapból, de volt két kis háziunk. így aztán én győztem. Felmentem a Képzőművészeti Főiskolára felvételizni. Már a felvételin láttam, hogy a rajzom jobb, mint a legtöbbé. Pedig azok közt sok pesti volt, akik privátim is tanultak. Kilencven-egynéhányan felvételiztünk. Felvettek huszonötünket. Boldog voltam. A főta n tárgya к: figurális (akt és fej), ábrázoló mértan, perspektíva. Mindenikből legelöl futottam. Már az első év felén ösztöndíjat kaptam. Azonban a világon semmi sem örök. A második év közepén elvették az ösztöndíjamat. Volt ugyanis egy tanárom, abszolút tehetségtelen. Egy bárónőt vett feleségül, úgy lett főiskolai tanár. Középiskolainak is gyenge lett volna. Én erről a menzán nagyon lekicsinylőleg nyilatkoztam. Egy Kondor nevű évfolyamtársam, tehetségben méltó párja, besúgta neki. Nosza, lett erre harci zaj. Kitiltottak a menzáról, és elvették az ösztöndíjamat. Az abaújszepsi két kis ház meglódult fundamentumában. Mire végeztem, mind a kettő elúszott. 1908-ban kerültem mint helyettesítő tanár Debrecenbe a polgári fiúiskolába, onnan ugyancsak mint helyettes a Dóczi felsőbb leányiskolába (1913-ban gimnázium lett). 1912-ben házasodtam. Két lányom van. Mind a kettő tanár. Anyám természetesen hozzám jött Debrecenbe. Ott is lakott haláláig. Én mint családfenntartó póttartalékba kerültem, és az első világháborúban mint közvitéz vonultam be. Vitézkedésemre azonban nem nagyon került sor. Lerajzoltam egy alezredest. Ez azonnal átkommandírozott mint műszaki rajzolót a Militärkommandos. Ott aztán nem nagyon műszakoskodtam, hanem rajzoltam az ott levő magasabbrangú tiszteket. Az olasz frontra csak 1918. júliusban mentem, de onnan is visszahívtak az arany vitézségi érmesek rajzolására. A háború azonban véget ért anélkül, hogy egy vitézt is lerajzoltam volna. Most következett aztán a nyomorúság, nagyjából hasonló a második háború finiséhez. 1922-ben Budapesten a Nemzeti Szalonban volt egy grafikai kiállítás. Én első díjat nyertem 7 db oroszfogoly-rajzommal. Ezt azonban csak 1928-ban tudtam meg. A díjat végül is másnak adták. Hiába, régi igazság, aki a tűznél van, az melegszik. Azt hiszem, ugyanebben az évben (1922) Debrecen városi tanácsa pályázatot hirdetett egy Tisza István-képre, amit Tiszának az Országházban levő Benczúr-képéről kellett másolni. Akkoriban nem nagyon volt fűtőanyag. Télen fűtési vakáció volt. Rokonaim laktak Pesten. Felutaztam és lemásoltam a Tisza-képet. Egy Mányai nevű budapesti festővel pályáztunk. Mestere volt a másolásnak, hiszen állandóan másolt. Önálló képet nem is festett. Igen, de itt én voltam közelebb a tűzhöz. Az én képemet vette meg a város. Ugyanezt a képet a kollégiumnak is megfestettem ajándékba. Jóval később egy Horthy-képet is ajándékoztam a kollégiumnak. Ezek most bizonyára ott fekszenek valahol a pince mélyén. Béke poraikra. Ezzel aztán következtek a bő esztendők. Szabolcs vármegye udvari festője lettem. Festettem főispánokat, alispánokat. Eleveneket és holtakat. Grófokat, bárókat, és dzsentriket. Egyiket-másikat 368