A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)

Művészettörténet - Sümegi György: Dienes János (1884–1962)

két példányban. Csak a nőktől féltem, de nagyon. Nincs az a Vénusz, aki még Vénuszabb ne akarna lenni az arcképen. Pedig ezek nem is voltak Vénuszok. Ebben az időben festettem a kollégiumnak a Baltazár-arcképet. Annyira szerette ezt a képet, hogy azt mondta az ő vastag hangján: „János, ha vége lesz ennek a terhes ünnepségnek (akkor ünnepelték valami évfordulója alkalmából), téged felmentetlek a tanítás alól, fizetésed természetesen kapni fogod. Nem lesz más dolgod, csak a festés." Rá egy hónapra meghalt. Én akkor Ároktőn festettem a Tiszát. A Tiszába és a Bodrogba szerelmes voltam. Minden nyáron ott voltunk. Visszatérve az arcképekre. Budapesten festettem Kállay miniszter (de genere Semjén). Kifogásolta az ujjai normális hosszúságát. „Professzorom (az r-et diszkréten raccsolta), az én ujjaim jóval hoszszabbak." Ezer esztendeje semmiféle durva munkát nem végeztek." Én láttam, hogy egy hajszállal sem hosszabbak, de hát kitoldtam őket. Ha még él, valahol Amerikában él, és az ujjai bizonyára rövidebbek lettek. Volt egy egyetemi tanár, aki meg ezt mondta: „Tudod, kedves János, úgy fess le engemet, hogy szememen lássák, hogy az néz, figyel és ítél. A számat meg nemcsak evésre használom." A sok női és férfi Vénusz úgy megutáltatta velem az arcképfestést, hogy átcsaptam egy merőben más foglalkozásra. A sógornőmnek volt egy 18 holdas gyümölcsöse a Bocskaikertben. Azt kezdtem, eleinte nem túlzott ambícióval, gondozni. Lassan-lassan azonban úgy megszerettem ezt a foglalkozást, hogy a szó szoros értelmében pomológus lettem. A második világháború után a gyümölcsös apránként leapadt másfél holdra. Most csak akkor látom, ha kinézek véletlenül az ablakon. Ellenben a festéshez visszaszegődtem. 1951-ben az izmusoknak befellegzett (most maholnap ismét felélednek). Csak állami vásárlások voltak, és az állam kizárólag reális felfogású képeket vásárolt. Ismét pályát változtattam, és festek napközben, mint egy tébolyult. Este meg a kollégium jóvoltából olvasunk. A feleségem felolvas, én meg hallgatom. Záróra tízkor. — A Munkácsy-díjat, azt hiszem, 1952-ben vagy 53-ban kaptam. Minden minisztériumban van egy képem. A Népművelésiben talán hat is. Most 77 éves vagyok. A festőállványhoz szédelegve botorkálok, de festés nélkül élni nem tudnék. * A debreceni Református Főiskola főigazgatója fölkérésére írta Dienes 1961-ben, a halála előtti évben. Az önéletrajz eredetije dr. Némedi Lajosné dr. Dienes Évánál, akinek ezúton is köszönöm szíves segítségét és a közléshez való hozzájárulását. 369