A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)

Néprajz - P. Szalay Emőke: Debrecener Schüsseln und Teller

időben érkeztek egy házhoz, akkor kikerülték egymást. A vendégváróbb házaknál így hatnyolc csoport is megfordult. Legtöbb háznál minden érkező csoportot beengedtek, s illő ajándékkal láttak el. Sőt némi megtiszteltetésnek számított, ahova több csoport érkezett. A fülöpi betlehemes játékok a Magyar Népzene Tára rendszerezése alapján leginkább a „felföldi típus"-ba sorolhatók lennének. Erre utal pl. a maszkos „öreg" szerepeltetése s az, hogy itt az angyalokat leányok is alakíthatják. De alföldi és felső-tiszai motívumok is keveredtek bele. így érdekes, hogy nem egyezik sem a közeli nyíradonyi, sem a dorogi típusokkal.

4 A kántálás általános karácsonyesti szokás, főként gyerekek járnak kántálni, s az ablak előtt elmondott énekekért kalácsot, diót, édességet szoktak kapni. Fülöpön él a kántálásnak ez a formája is, de érdekesebb a felnőttek kántálási szokása, amely nem más, mint afféle „gyülekező" az éjféli misére. Este nyolc óra körül néhány asszony elindul házról házra kántálni, majd mind többen csatlakoznak hozzájuk, s végül népes csoportokként érkeznek meg az éjféli misére. Ők a szokásos kínáláson kívül már nem is gyűjtenek ajándékot. Inkább az a cél, hogy a háziakkal együtt énekeljenek el néhány hagyományos karácsonyi éneket. Mivel a csillagosok és a betlehemesek — de az ablak alatt kántáló gyerekek is — nagy súlyt helyeztek az ajándékgyűjtésre, igyekeztek szövegeiket minél gyorsabban elmondani, hogy annál több helyre eljuthassanak. Ez a gyors előadásmód a mostani felújításon is megfigyelhető. Sokszor annyira hadarva mondják a szöveget, hogy alig lehet érteni. Ez azonban a helybelieknek nem okoz gondot, hiszen ők ezeket a szövegeket valamennyien ismerik. Jellemző pl., hogy amikor az „öreg" egy helyen elakadt, a házigazda „súgott" neki. Az énekeket a jelenlevők mindig együtt énekelték a betlehemesekkel. Felvételünket 1985. december 24-én készítettük. Összejött néhány olyan idősebb személy, akik az élő hagyományt még nagyon jól ismerték, maguk is gyakorolták, s most részt vettek a játékok felújításában. A hitelesség kedvéért a modern lakás egyik hátsó szobáját régi bútorokkal rendezték be úgy, hogy ott a hagyományos játéktér alakulhatott ki. Egyik sarokba került a leterített ágy. „Fent" az ablak alá helyezték a kanapét, elé a terítetlen asztalt, mellé két széket. Másik „felső" sarokban állt a feldíszített karácsonyfa. (Ez kb. 1945 óta terjedtél!). Az asztal fölött függő petróleumlámpa világított. Valamivel lejjebb állt a komót, rajta régi csuprok, cserépköcsögök s búcsúból származó szenteket ábrázoló szobrocskák, képek. A szoba alsó sarkában állt a vaskályha, mellette néhány szék. A háziak késő délután elkészítették a szokásos karácsonyesti bobálykát (volt túrós és mákos bobályka), s ezzel a vendégeket megkínálták. Sütöttek ezenkívül diós és mákos kalácsot, mely felvágva, tányérra rakva várta a vendégeket, s ebből ki-ki kínálás nélkül is vehetett. A gazda kancsóban bort is hozott be, ezzel éppen úgy, mint a kaláccsal, minden bejövöt megkínált. A gyerekek a tésztán kívül diót is kaptak. Közleményünk előtt kell szólnunk néhány szót az úgynevezett „folklorizmus" problémájáról. Ma egyre többször találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a néprajzi gyűjtő nem az élő szokáshagyományt figyelheti meg a maga eredeti funkciójában, hanem annak valamilyen felújított vagy rekonstruált változatát. Ilyen esetben pedig nyilvánvaló nemcsak az, hogy a hagyomány egy újabb szituációban jelenik meg, de a felújítás előkészítői óhatatlanul beleviszik a maguk tudatvilágát is, és így szükségszerűen átalakítják az eredeti hagyományt. Különösen így van ez, ha a hagyományanyagot színpadon kívánják bemutatni, hiszen ebben az esetben alkalmazkodni kell a színpad törvényszerűségeihez: a szereplő és a néző elválnak egymástól, a néző kénytelen passzív szerepet viselni, míg az „aktív" szereplők különböző színpadi eszközökkel is hatást gyakorolhatnak a nézőközönségre. Az is gyakori eset, hogy maguk a szereplők eredeti formában soha nem játszották, nem élték át a szokást, hanem 4 I-Jres: i. m. 47—59.; Ujváry Zoltán: Karácsonyi szokások Hajdú dorogon. Varia Folkloristica (Debrecen, 1975.) 36—50.; MNT. II. 353—388. 242