A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1983-84 (Debrecen, 1985)

Irodalomtörténet – Művelődéstörténelem - Tóth Béla: Magyar nyelvi törekvések Debrecenben a XVIII. század végén

Tóth Béla Magyar nyelvi törekvések Debrecenben a XVIII. század végéig Hazánkban a tudatos magyar nyelvi törekvések a régi időkben három forrásból táplálkoztak: 1. humanistáink nyelvi öntudatából, nyelvfejlesztő törekvéseiből, mint például Pesti Gábor Aesopus-átültetése (1536), melynek előszavában — igaz latinul — ezt írja: „Cur quaeso non liceat mihi quoque linguam et ingenuum... exornare et patriae cui semel omnes debemus studere?"

1 vagy Sylvester János Újszövetség fordítása (1541), melynek „jegyzéseidben „az beszidnek nemesen való szerzisit" emeli ki nyelvünkben a tudós fordító

2

; 2. A reformátor írók ama meggyőződéséből, hogy hitüket magyar nyelven terjeszthetik legeredményesebben. Ezt Melius Juhász Péter egy mondatával jellemezhetjük: „Bolondok, eretnekek, pápalelkűek, azok, akik a magyar nyelven értő[knek] magyar nyelven írni, prédikálni — nem hagynak".

3 Bornemisza Péter működésében a két cél, a humanista és reformátori egyesül. Elektráiénak egyik célja a nyelv művelése volt.

4 Pataki Fűsüs János pedig a XVII. sz. elején azt írja Bethlen Gáborhoz intézett ajánlásában: „Kívántatik azért, hogy az mi nyelvünköt, az mennyire lehetséges, írásunkkal ékesgessük."

5 3. A tudományok érdeke, „a tudományok behúzása nyelvünkbe", de erre csak a későbbiekben, a XVII. században, elsősorban Apáczaival kerül sor. Vagyis a XVII. sz. nemcsak tovább viszi a kezdeti törekvéseket, de ki is szélesíti. Gondoljunk pl. Apáczai mellett Szenczi Molnár Albert szótárára (1604), nyelvtanára (1610), és felejthetetlen érdemű zsoltárfordítására (1607). Geleji Katona István is ekkor fejti ki nyelvművelő munkáját. Ekkorra már a katolikusok is bekapcsolódnak a gyönyörű igyekezet áramába: Telegdi Miklós után Pázmány Péter lép be a sorba, nem szólva (vagyis nagyon is szólva) Zrínyi remekműveiről. * * * A reformáció vallási és nyelvi törekvéseinek Debrecen kezdettől egyik legerősebb bázisa. Az utóbbiak eleitől kezdve két síkon valósultak meg; az élőbeszédben s a kinyomtatott írásokban. A prédikátorok magyarul szóltak hallgatóikhoz, az 1561-ben alapított debreceni nyomda pedig az akkori viszonyokhoz képest valósággal ontotta az eleinte vallási, majd kevéssel utóbb humanista jellegű világi műveket (pl. széphistóriák, históriás énekek). Az 1602-ig, tehát mintegy 40 év alatt megjelent 153 mű közül kb. 127 volt magyar nyelvű s 26 latin (ez a „kb." azt jelenti, hogy némelyik műről a címe után nem tudtam megállapítani hova tartozik, s mindegyiket nem állt módomban kézbe venni). Az arányon azonban ez nem sokat változtat, s ez marad a helyzet továbbra is.

6 A XVII. század elején ugyanis hazánkban egy új irányzat lép fel a református vallás keretén belül, az angliai eredetű puritanizmus, 1 L. Toldi Ferenc: Magyar prózaírók a XVI—XVII. századból (Pest, 1858) 3. 2 Idézi Balázs János: Sylvester János és kora (Bp., 1958) 279. 3 Magyar Prédikációk, Debrecen, 1563. XV. Caput, Negyedik prédik. (lapsz. п.). Egyébként szinte az egész rész a magyar nyelven való prédikálás, írás jogosságáról szól. Pl. „Az apostoloknak minden nyelvekbe azért jelent meg a Szent Lélek, hogy minden nemzetnek az ő nyelvén prédikáljanak, írjanak." Annál is inkább, mert az „íratott, nyomtatott könyvek" „néma prédikátorok". 4 L. A tisztelt olvasónak с utóiratát, Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból (Bp. I. r.) 364. 5 Királyoknak tüköré, Bártfa, 1526., Ajánlás (lapsz. п.). 323