A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1983-84 (Debrecen, 1985)

Irodalomtörténet – Művelődéstörténelem - Kilián István: Magoss Olga emlékei Móricz Zsigmondról

gitnak, akinek azt írta, hogy egy doboz azé, aki a csokoládét mindenkinél jobban szereti. Később ő is megbánta ezt a „január 6-i hőstettét", ahogy egyik levelében nevezte. Most már nem tudom, hogyan történt a kibékülés. De nagyon kellemes együttlétek következtek még ezután, családi körben és kisebb baráti társaságban. Ekkortájt történt az az epizód, melyről én sokkal későbben szereztem tudomást és amely igen jellemző volt a Zsiga gondolkodására. Mikor a szobaleány lekísérte a vacsoravendégeket, Zsiga csendesen odaszólt Rózsinak: „a borravalót az abrosz alá tettem, osztozzanak meg rajta a szakácsnővel," Rózsi nagy meglepetésére egy százforintos bankót talált az abrosz alatt. Nekem, mikor ezt hallottam, mindjárt a „Légy jó mindhalálig" Misije jutott eszembe. Mikor Nagy úr a szobafőnök cigarettát hozat vele, azt sem tudja, hogy szaladjon el, nehogy Nagy úr a visszakapott néhány fillért neki adja borravalóként. Kínosnak érezte ő kézbeadni a borravalót, akármilyen bőkezűen mérte. Ebben az időben a kellemes együttlétekhez még nagyon őszinte, meleg hangú levelek is járultak ezekben sokat foglalkozott Jankával is. (1926. II. 14.)

15 De egyszer egy váratlan esemény megzavarta ezt a harmonikus hangulatot. Apáéknál volt egy férfivacsora, melyen túlnyomólag orvos egyetemi tanárok és városi vezetőférfiak voltak meghíva. Kimondottan irodalommal foglalkozó ember egy sem volt köztük. Zsiga feltűnően rossz hangulatban volt. Hiába igyekeztem szórakoztatni, szótlanul ült az asztalnál. Végre másik szomszédjának, R.

16 teológiai professzornak sikerült belevinni a beszélgetésbe. R. nagyon kellemes szomszédnak bizonyult. Ismerte Zsiga írásait s különösen sok szó esett a „Fáklyá"-ról, melyet egyházi szempontból is nagyon helyeselt és hasznosnak tartott. Kellemesen folyt a társalgás, de velem szemben nem enyhült a hangulata, sőt nála szokatlanul egy-egy kis csipkelődést is megengedett magának. Az volt a terve, hogy másnap reggel elutazik. Másnap reggel, mikor kimentem az utcára, nagy meglepetésemre Zsigával találkoztam. „Hát maga nem utazott el?". — „Nem, felelte, én velem nagy dolog történt az éjjel. Én ott az este olyan társaságban voltam, ahol ott volt Debrecennek színe-java. És ott a szomszédomon kívül nem volt senki, aki az én írásaimat ismerte volna, pedig nekem az az életem." Igyekeztem csillapítani. „Ne túlozza el a dolgot, mindenki láthatta, milyen jól beszélgettek R-rel, mikor asztalbontás után egy sarokba ültünk le, s ne felejtse el, hogy alig volt ott olyan vendég, aki ismerte Magát. Apa is odajött hozzánk beszélgetni, a vidám „kis Kata" húgom is próbált magával kötekedni, igaz, hogy nem sok sikerrel." Zsiga nem reagált ellenvetésemre, folytatta a szemrehányást mintegy engem téve felelőssé a társaság vélt mellőzéséért. Végül kijelentette, hogy б maga is belátta, hogy nem vagyunk egymásnak teremtve. Én egy percig sem védekeztem, hanem azt mondtam, hogy ha maga nyugodtan megfontolta ezt a problémát s erre a megállapításra jutott, akkor bizonyára ez a helyes és emellett ki is kell tartani. Közben végigmentünk a Kossuth utcán s automatikusan az utca végén fekvő temetőhöz irányítottam lépéseinket. Mindjárt az első sorban volt az uram családjának a sírhelye. Ott pillanatokig tartó csend után Zsiga megszólalt az uram sírjára mutatva: „magának itta párja." Miután több próbán túlesve láttam, hogy én második házasságra magam elhatározni nem tudom, igazat kellett, hogy adjak neki magamban, és mégis keservesnek tűnt nekem ez az igazság. Hazaérve Zsiga a kapuban jelentette, hogy felkísér, mert Margittól el akar búcsúzni. Margit vidáman fogadott bennünket, de mikor én elmondtam, hogy Zsiga milyen elhatározásra jutott, elkomolyodott. Látszott rajta, hogy nagy meggondolás után mondja ki a véleményét. „Én azt hiszem, nincs is ennek a dolognak értelme. Olga nem tudta magát elhatározni mostanáig, most maga Zsiga is úgy látja, hogy nem egymásnak valók". Csend volt. Margit nem ült le közénk, hanem kinézett az ablakon. Láttam rajta, hogy úgy jöttek, mentek előtte az utcán az emberek, hogy csak a szeme vette fel az utcaképét, de nem tudatosította az agyában, úgy elmélyedt gondolataiba, átérezve ennek a percnek döntő fontosságát. Egyszercsak Zsiga felállott, és felém nyújtotta mindkét kezét: „Anka jöjjön velem". „Köszönöm a hívását, Zsiga, feleltem, de nem fogadhatom el. Ne hagyja magát befolyásolni az elválás hangulatától. Mikor nem látott, úgy döntött, hogy jobb nekünk szakítani." Mindhárman nagyon meg voltunk illetődve, mikor elváltunk, — úgy gondoltuk — örökre. Pár hétig nem hallottam semmit Zsigáról. Majd Ady Lajos beszélte, hogy felújította ismeretségét a művésznővel. Megismertette a gyermekeivel, s amint Zsiga beszélte, Mária egycsapásra meghódította a leánykákat. Nemsokára megtörtént a házasságkötés. Egy szép levél kíséretében Zsiga visszaküldte leveleimet.

17 Nem tagadom, rosszul esett ez a sietség, s hogy ilyen könnyen túltette magát ezen az eseten, de szívem mélyén igazat adtam neki. Nem őrizhette, mint egy szentséget az emlékemet. De hogy ez a barátság hiányzott nekem, azt legalább magamnak be kellett vallanom. De az idő ment tovább, s nem sok alkalom volt a meditálásra. [...] [A kihagyott részben több hónapos svájci pihenéséről és egy ottani művésszel való idilljéről ír.] Sveici ismerőseim közül egy másik művészt kell megemlítenem, hetvenéves Adolph Appiát, aki a milánói Scalanak volt a rendezője és mint díszlettervező volt híres, és ismert. [...] Tulajdonképpen 15 MZSL I. 198. 1926. február 14. 16 Révész Imre a későbbi püspök. 17 MZSL I. 213. 1926. június 25. 358