A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1982 (Debrecen, 1984)
Természettudomány - Kalapos Mihály: Hajdú-Bihar megyei erdőnkívüli fásítások története
Kalapos Mihály Hajdú-Bihar megyei erdőnkívüli fásítások története í. Általános rész — A felszabadulás előtti fásítások Az Alföld jelentős részének természetes növénytakarója az erdőspuszta volt, ahol erdők, mocsarak, lápok, mezőgazdasági területek váltották egymást. E táj a honfoglalás idején gazdag volt erdőben, fában. A mezőgazdasági kultúra terjedése és az állattenyésztés fejlődése nyomán pusztultak, ritkultak az erdők. A török hódoltság korában, főleg harci cselekményeknek esett áldozatul az alföldi erdők faállományának jórésze. Az Alföld fásítás-szükségessége hamar felmerült. Hazánkban két évszázados múltja van a közérdekű erdőtelepítésnek és fásításnak. Az 1769-ben kiadott erdőrendtartás, a futóhomok megkötésével és tovább terjedésének meggátlásával, az 1807. évi XX. és XXI. törvénycikk, az 1879. évi XXXI. törvénycikkbe iktatott erdőtörvény, az 1923. évi XIX. törvénycikkbe foglalt alföldfásítási törvény, az erdőkről és a természetvédelemről szóló 1935. évi IV. törvénycikk' mérföldkövei annak a hosszú és rögös útnak, amelyet két évszázad alatt a lelkes erdészeti szakembereknek meg kellett tenniük, hogy a vezetőkörök figyelmét ráirányítsák az erdőtelepítések és fásítások fontosságára. A kezdeti kopárfásítások, közérdekű erdőtelepítések, főként a történeti Magyarország déli határvidékén történtek. Hazánk mai területén 1938. év végéig 19 900 hektár kopárfásítást végeztek; 1920 előtt 6448 hektárt, 1920—1938-ig 13 452 hektárt. A bennünket közelebbről érintő alföldfásítás jelentőségét akkor tudjuk kellőképpen értékelni, ha ismerjük az Alföld képének változását. Az 1862-ben készített statisztika szerint a magyar erdők az ország akkori összterületének 34%-át képezték, benne egymillió kat. hold olyan őserdő területtel, mellyel kevés európai ország dicsekedhetett. A népesség csekély száma és mérsékelt fafogyasztása, a termelés és a szállítás nehézségei, még az akkori feudalista-kapitalista gazdálkodás mellett sem vezetett az erdők nagymértékű leromlásához. A nagyjából egy évszázadot felölelő időszak, amelyről röviden megemlékezni kívánok három történelmi szakaszra osztható: 1. Az Osztrák—Magyar Monarchia kora, 2. A két világháború közötti időszak, 3. A felszabadulás utáni korszak. Az első szakaszra rányomta bélyegét a kiegyezés utáni Magyarországon is kibontakozó kapitalizmus, amely az erdők képét lényegesen megváltoztatta. Az 1867. után megindult nagyarányú vasútépítés, a bányászat és kohászat fellendülése, az üveggyártás, a gőzfűrészek létesítése mind-mind nagy fatömeget igényelt, nem is beszélve Budapest és más városok építkezésénél felhasznált faanyagról. Mindez nagyarányú kitermeléssel kapcsolódott. Ehhez járult a 70-es, 80-as években az úrbéri elkülönítés, valamint a legelőerdők kihasítása, amelyeknek a termőképessége a szertelen legeltetés következtében rohamosan csökkent. 55