A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1982 (Debrecen, 1984)

Természettudomány - Kalapos Mihály: Hajdú-Bihar megyei erdőnkívüli fásítások története

Az 1879-es erdőtörvény életbelépése előtt erdeinknek egynegyed része, kereken 3 millió k. hold volt olyan pusztuló állapotban, amelyről Bedő Albert, mint „Délibáb Erdők"-ről emlékezik meg, amelyekből, ha közelebb megyünk, eltűnik a fa. Ilyen forma erdők lehettek Debrecen és tájegységeink más területein is. A századfordulón a síkság már nagyrészt fátlan volt, csupán a Nyírségi tájegységben maradtak jelentékeny tölgyesek, amelyek az egykori térképek tanúsága szerint több-kevesebb megszakítással Debrecentől az Ecsedi-lápig húzódtak, magukba foglalva a debreceni erdős pusztákat,Aradványt, Guthot és más nyírségi erdőket. Az Alföld fásításának problémája 1863-ban vetődik fel először, amikor a katasztrofális szárazság hatására az Alföldön a hasonló elemi csapások megakadályozása céljából javasolják a csatornázásokkal egybekötött nagymérvű fa- és erdőtelepítést. Érdeklődésre tarthat számot az Országos Erdészeti Egyesület 1868. évben Debrecenben megtartott vándorgyűlése, amelynek programjában a vidék erdészeti viszonyainak megismerésén túl, annak a tapasztalatnak népszerűsítése is szerepelt, amely a homoki területek befásítására az akácot tartotta legalkalmasabbnak. Erdősítettek is vele Debrecenben, mert Bedő Albert 1896-ban megjelent munkájában a debreceni erdőkben már 4000 k. hold (2302 ha) akácosról tesz említést. Az erdőirtások azonban változatlanul tovább folynak és erdészeti körök sürgetik az első magyar erdőtörvény megjelenését, melytől a szakmai közvélemény az egyre túlzottabb mértékű fahasználatnak az okszerűség korlátai közé való szorítását, az erdőrendészeti szolgálat hatósági szervezetének kiépítését, továbbá a kopár és futóhomokos területek beerdősítésének hatósági elrendelését várja. Az 1879. évi XXXI. tc-kel életbeléptetett törvény a kapitalizmus lényegéből eredő minden hibája ellenére is nagy előrelépést jelentett a rendszeres erdőgazdálkodás terén. A törvény az ütemterv szerint való erdőhasználat kötelezettségét csak az ún. korlátolt forgalmú erdőkre, vagyis az állami, hitbizományi, egyházi, közbirtokossági, községi és részvénytársasági erdőkre írja elő. A magánerdőkre ez nem vonatkozott. Kb. az erdők kétharmada került az erdőtörvény hatálya alá, és teremtett lehetőséget azokban az erdőgazdálkodás fejlesztésére. Kis mértékben ugyan, de megindult a kopár- és homokterületek beerdősítése is. Az 1900—1903 között kirobbanó gazdasági válság aztán újabb nagyarányú erdőpusztításokhoz vezetett. A Nyírség előzőkben említett terület magánkézben levő tölgyesei nagyrészt akkor kerültek fejsze alá. Akkor került kitermelésre Aradványpuszta közel 2000 holdas (1151 ha), Tivorány 1000 holdas (576 ha) erdeje. Eltűnt azon tekintélyes terjedelmű tölgyes erdők nagy része, melyeket Bedő Albert 1896-ban még mint tölgyes erdőket szerepeltet. Az erdőterület 36%-án, amely nem tartozott az erdőtörvény hatálya alá — az erdőbirtokosok azt csináltak, amit akartak. Az üzemterv szerint kezelt erdőkben sem volt sokkal jobb a helyzet. A vágásokat 5—10 évre előre eladták, jött a rablógazdálkodásszerű kihasználás. Az erdőt letarolták, a szállításhoz lefektetett kisvasúti síneket felszedték és nagy területek sok évre felújítatlanok maradtak. Sarjadzó tölgyesek, akáccal kifoltozott cserjés állományok jelezték a „gazdálkodás" nyomát. Ez történt Debrecen város erdeiben is. Ezen időszak kiemelkedő szakmai egyénisége Kaán Károly, aki 1889-től állt az államerdészet szolgálatában, aki a fentiek ismeretében csak egyetlen kiutat látott: az erdők állami kezelésbe vételét, melynek élete végéig lelkes hirdetője volt. 1914-ben kitört az első világháború. A hadsereg és a hadfelszerelési ipar ellátása óriási famennyiséget igényelt, s további erdőpusztítással járt. Ezt látva a kormány 1918-ban a magánerdőkben is hatósági engedélyezéshez kötötte a fahasználatot. A magyar erdészet legfőbb vezetésével 1919-ben — államtitkári rangban — Kaán Károlyt bízták meg. Az általa meghirdetett erdőgazdasági program legfontosabb pontjaként említhetjük a tarvágásos gazdálkodás felváltását felújítóvágásos gazdálkodással, az üzemtervszerű kezelés kiterjesztését az ország minden erdejére és mindenekelőtt az alföldfásítást, mely az alföldi erdőtelepíté56