A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1981 (Debrecen, 1983)

Néprajz - V. Szathmári Ibolya: A debreceni és hajdúsági (színes hímzésű) női kisbundák[311 Varga Gyula: Buntbestiekte Kurzpelze für Frauen in Debrecen und der Hajduság

Például: „A magyarókereki templom tábláit festő asztalos a kolozsvári asztaloscéh tagja volt, mégpedig ugyanazé az asztaloscéhé, ahol 1776-ban a város főbírája számára a bőrrel borított belül papírkivágással díszített díszládát készítették hasonló ízléssel, hasonló kézműves technikai felkészültséggel."

17 A lakóház berendezésének módját mindenkor erőteljesen meghatározta a vagyoni hovatartozás, továbbá az, hogy a bútorok rendszerint túlélték használóikat, s öröklés vagy eladás révén egymást követő generációkat is kiszolgáltak. A lakóház berendezésének egyidejű állapotát igen nehéz meghatározni. A vagyonösszeírások, leltárak és a különböző leírások mellett többnyire csak a szakirodalomból ismert archív fotókra, illusztrációkra, rajzokra, metszetekre hivatkozhatunk: tárgyi vonatkozásban pedig — többnyire a teljesség igényével összegyűjtött, az életmód valamennyi összefüggését bemutató tájházak enteriőrjeire támaszkodhatunk. A tükrök sorsa (a korai múzeumi nyilvántartás fogyatékossága miatt) ilyen időbeli távolságból jóformán kifürkészhetetlen számunkra. A többnyire szűkszavú leltárkönyvi bejegyzések nem adnak támpontot a használókról és a használatról. Az eredeti környezetből a múzeumi közgyűjteményekbe kerülve ezek a tükrök mégis felidézik számunkra a hajdani vidéki otthonok hangulatát. Elárulják egykori tulajdonosaik igényességét, a szép iránti fogékonyságukat. A tükrök tehát eljutottak a vásárokba, onnan pedig a vevőkhöz, akik elvitték az asztalosokhoz, akik kívánságaiknak megfelelően elkészítették a második keretet. Ez a keret szinte kivétel nélkül egy darab deszkából lett kifűrészelve. Az asztalos készítette díszes keretű tükör az óra mellett majdnem az egyetlen luxustárgynak minősíthető berendezési darabja volt a paraszti otthonoknak. Debrecen vonatkozásában ez különösen igaz lehetett, mert a sokat emlegetett, minden cifraságot elítélő puritán magatartáson túl

18 a sokat szenvedett város lakói ugyanis óvakodtak attól, hogy gazdagnak látszanak.

19 „A fényűzéstől eltiltott — azt alapjában nem is nagyon igényől debreceni cívis lakásának a felszerelése közel sem volt sivárnak nevezhető. A város nagy átmenő forgalma, a mindenki szeme láttára zajló országos vásárai, minden áruló kereskedői, a görög és török kereskedők szinte állandó jelenléte kitágította látóhatárát. Alkalma nyílott sokféle árufajtával megismerkedni, s ha volt pénze, vásárolhatott is kedvére.

M2Ü A Déri Múzeum Néprajzi Gyűjteményében és a Déri György által gyűjtött ún. Hazafias Néprajzi Gyűjteményben őrzött tükrök többsége reneszánsz és barokk stílusjegyeket hordoznak. Némelyikük igen határozott népies megformálásban jelentkezik. Természetesen találunk köztük néhány egészen míves megmunkálást is, ezek a korabeli iparművészeti termékek közeli rokonai. Megformálásuk természetesen vaskos, erőteljes, de a reneszánsz kedvelt motívumai és a jellegzetes reneszánsz szerkesztés jól érvényesülnek. A Debrecenben készült mestermunkákra különben is jellemző volt, hogy „mestereik sokáig megőrizték a hódoltságban polgárjogot nyert forma és motívumkincseket, amiknek késő reneszánsz vonásai teljesen nyilvánvalóak". Köztudott az is, hogy az eszközökben szerény, de kitűnő minőségre törekvő debreceni céhek fogékonyak voltak minden új iránt. Megmaradt középkori kerámia töredékeink bizonyítják, hogy milyen kimeríthetetlen forrást jelentett a török hódítók formakincse is, amelylyel a debreceniek akarva-akaratlanul nap mint nap találkoztak. A formákról, motívumokról szólva az erdélyi, az erdélyivé vált olasz és a török hatások, kapcsolatok mellett Debrecen vonatkozásában felmerül a nyugati és az északi: elsősorban németalföldi protestáns hatás is, amelyet a vándorló mesterek és a meglevő kereskedelmi kapcsolatok közvetítettek, megerősítettek. Hiszen maguk 17 Fél E.—Hofer T. i. m. 34. 18 Az alföldi tájházak berendezései bizonyítják, hogy a Duna vonalához közeledve fokozatosan eltűnnek a faragott, tornyos tükörkeretek, míg a Tiszántúlon elmaradhatatlan díszei a lakószobáknak. 19 Balogh István: Civisek társadalma (Debrecen, 1947) 31. 20 B. Bobrovszky i. m. 47. 358