A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1981 (Debrecen, 1983)

Néprajz - V. Szathmári Ibolya: A debreceni és hajdúsági (színes hímzésű) női kisbundák[311 Varga Gyula: Buntbestiekte Kurzpelze für Frauen in Debrecen und der Hajduság

nyéken, a szószékek hangvetőin és a stallumokon. A szószékek hangvetőin található fűrészelt, festett deszkamunkák mutatják a legszorosabb rokonságot. Ez a rokonság nyilvánvaló, hiszen legtöbbször ugyanazok a céhbeli mesterek voltak a készítői a templomi berendezéseknek is, akik a paraszti — de a polgári és a nemesi — otthonok bútorait készítették. Annál is inkább így volt ez, mert az ország északkeleti—keleti részein a szabad királyi városokban maguk a tanácstagok, a jómódú polgárok, a kereskedők és a céhek is hozzájárultak a városi templomok építéséhez. A festőasztalosok tevékenységének ez a kettőssége jól ismert, s munkájuk mind az egyházi, mind pedig a világi nemesi, a városi polgári és a paraszti bútorokon is nyilvánvaló, még a céhek felbomlása után is. Példák sorát lehetne említeni arra vonatkozóan, hogy a kézművesség termékeit milyen nehéz ebben a korban szétválasztani a magasabb művészi igénnyel készült használati tárgyakra: ún. iparművészeti termékekre és az egyszerű, köznapi mennyezetét virágozó asztalosok 1791-ben kettéoszlott miskolci asztaloscéhnek voltak a tagjai, amely céh nevében is, és munkájában is különvált a német — és a magyar asztalosok csoportjára. Az előbbiek ettől kezdve az új polgári divat, a városi minták szerint dolgoztak, s közülük kerültek ki a városias-polgárias berendezéseket gyártó műbútorasztalosok. Míg a magukat most már magyar asztalosoknak nevező mesterek továbbra is a régi hagyomány szerint dolgoztak, virágoztak. Ök lettek a falusi és mezővárosi paraszti lakosságot ellátó, a tulipános ládákat és egyéb festett parasztbútorokat készítő, virágozó asztalosok.

12 Bár ilyen asztaloscéh kettéválásról nincsenek adataink, azt azonban valószínűnek tarthatjuk, hogy hasonló differenciálódás ment végbe a debreceni asztaloscéh életében is.

13 Hasonló céhszakadás történt ugyanis más mesterségnél, mégpedig a szabóknál és a vargáknál. A XVIII—XIX. század alföldi parasztságának azt az igényét, hogy otthonát színesen festett és faragott bútorokkal rendezze be, elősegítette, hogy ebben az időszakban a zárt tüzelésű kemencék használatával megoldódott a lakás füsttelenítése, s a vagyoni helyzettől függően kialakulhatott az ún. tisztaszoba. A tisztaszoba megjelenése mindenképpen parádésabb berendezést, a bútorok számára pedig bizonyos kíméletet jelentett. A tisztaszobák berendezési tárgyait azok a faragott vagy festett bútorok alkották, amelyek többnyire a már említett városi-mezővárosi asztalosok kezéből kerültek ki, s akik céhbeliek vagy céhen kívüliek lévén — váltakozva dolgoztak úri és paraszti megrendelőik részére. A számukra kiadott áriimitációkban egymás mellett vannak felsorolva az uraknak való luxuscikkek és a közrendűeknek szánt használati tárgyak."

14 Tudjuk, hogy Magyarországon kifejezetten a XVII. században sokasodtak meg a luxus elleni intézkedések. A városi polgárság ekkorra már sokat feladott a XVI. században még jól őrzött életformájából. „Nem tudunk szabadulni a benyomástól, hogy a városi polgárasszonyok látva a városokba egyre nagyobb számban beköltöző, csipkébe, bársonyba, selyembe öltözött nemesasszonyok nagy divatozását, maguk is utánozni kezdték őket.

15 A tükör mint bútordarab, a divattal együtt járó kellék, szükséglet. Például a szabadparaszti, mezővárosi jogállású Kismarján egy jómódú mezővárosi polgár első szobájában az inventáriun már 1806-ban két rámás tükröt említ: „Két tükrök rámástól, egy tűtartóval s két ollóval."

16 A vásárlói igény tehát minden társadalmi rétegnél megvolt. A többféle vásárlói körnek készített termékek előállítása, ill. a többféle igény kielégítése azt jelentette, hogy az úri, városi divatos minták és díszítőtechnikák szükségszerűen áthaladtak ugyanazoknak a kezén, akik a parasztok holmiját készítették. 12 Fél Edit—

Hof er Tamás: Magyar népművészet (Budapest, 1975) 34. 13 V. ö. P. Szalay Emőke 14 Fél K^Hofer T. i. m. 34. 15 B. Bobrovszky i. m. 99. 16 Varga Gyula: Egy parasztporta leltára 1806-ban. Múzeumi Kurír 1970/2. szám 8—• 18. 357