A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Lévay Botond: Tücsökzene. A költői személyiség néhány kérdése

jelen idősíkú vers fellelhető, a harmadik részben egy sem.) A 40-es évek költői válságának számtalan verscsírája talán a Tücsökzenében kelhetett életre (verskötete nem is jelenhetett meg Szabó Lőrincnek közvetlen 45 után), s ezek a versek bizonyos tekintetben önállóak a mű kompozíciójában. A tiszta jelen idősíkú versek elszaporodása és a költői kifejezés vallomásossága összefügg, a Tücsökzene születésének forrásvidékéhez érkeztünk el. Közülük sok a „nagy" vers, ezek időbelisége túlnő a tiszta jelen idősíkján: időtlenek, a Tücsökzenéből kiemelve is önállóan reprezentálják a pályaképet. E versek természetesen nem azért időtlenek, mert „nagyok", hanem mert a mű időzónáiból kiléptek; nem a költői személyiség időbeli és emlékosztó aktivitása nyilvánul meg bennük, hanem e személyiség új minőségű önépítkezése, a látvány felmutatása és láttatása — a mű kompozíciójától függetlenül. (Ilyen időtlenséget sugárzó versei a Tücsökzenének: 295 Mint a szerelem, 304 Vers a pódiumon, 305 Ketten a strandon, a 311—315. számúak, 333 Galagonya, 340 Évák és Kígyók.) Tehát a tiszta jelen versei lényegesen megszaporodnak az V. rész derekától, a VI. rész mind a négy darabja is jelen idősíkú, s az utolsó ciklusban is dominál ez, felerősítve a mű pulzáló hatását. Mint láttuk, a költői személyiség állandó jelenléte teremti meg a Tücsökzene vérkeringését, amelynek ütőere a legkisebb időegység: a pillanat. Ez a termékeny pillanat voltaképpen kettős: a költő időtudata a tárgyi világ (térbeliség) időpillanatokhoz kötődő megragadásával áll össze. Az élmény és alakítás így válik kibogozhatatlanul eggyé. A pillanatnyiság nemcsak az egyes versélményekre vonatkozik, hanem kisugárzódóik az egész mű egyidejűségére is: tegnap félhomály födte még ezt is, azt is, s íme, már, ma már egyre több perc és táj ragyog 81 Kigyúl a csillag A költő a múltat együtt írja a jelennel, a múlt egyszerre áll össze és hat 1945—46 élményeire: „És mi lesz a vég?" (223 Mit szóltam volna?) Ez a látszólagos jövőkép — „kik kísérnek majd utamon, s kik maradnak el?" — a jelen fájdalmára utal, hiszen Szabó Lőrinc ezt a jövőt a jelenben élő múlt idősíkjából vetíti elénk. Az idő megjelenítése alkalmassá válik nemcsak hosszabb időfolyamatok érzékeltetésére, hanem a hozzájuk kapcsolódó élettények ábrázolására, a személyiség fejlődésének plasztikus megrajzolásához: A Kommün után hozzá költöztem, és napra-пар láttam, mennyi szenvedés gyónó szavaké, ömlő vizeké, szűrő tavaké, bolond árnyaké, kristély elveké, hús-vér szárnyaké, őrült terveké: közösség volt. 245 Két év Ezzel a 245. számú verssel egyúttal megszűnik a visszaemlékező tudat viszonylagos önállósága, a múlt immár folyamatosan együtt rezeg a jelennel! (Bár sokszor a múlt még mindig önállóan van jelen —, továbbra is epikusán.) Amíg azonban eddig az volt a költői gyakorlat, hogy a végtelen időből egyetlen „homéroszi" pillanatot ragadott meg Szabó Lőrinc, mostantól ez fordított; a megélt részidőket rakja össze egésszé az emlékezés. A költői kifejezés aktivizálódása ez, ezért erősödik a vallomásos szándék. A személyiségfejlődés ábrázolásának befejeztével, a Szabó Lőrinc-i költészet 492